Verseimről számos videót készítettem, melyeket a youtube - on bratan43 néven érhetsz el, de ide is beillesztettem őket!

 

 


 

Égi üzenet

 

Küld most angyalokat, igaz prófétákat,

általuk mondat Ő igazságot százat.

égi csatornákon üzent már eleget,

de nem hallották meg hangját az emberek.

 

Kóborolnak messze, messze a Forrástól,

egyre távolodnak fénylő önmaguktól,

milliónyi tudat bezárja ablakát,

nem akarja tudni a szeretet szavát.

 

Földanyánk hű szíve búsan meg- megremeg,

végigfut szent testén a jeges rémület,

érzékeny kis lelke értünk  imádkozik,

hogy esendő létünk visszatérjen megint.

 

Fájdalmában párszor mélán meg - megborzong,

lerázza magáról a sok hulladékot,

nem marad más hátra, mint az ős eredet,

s magukra ismernek tükrében a népek.

 

Így segíthet nekünk drága szülőanyánk,

hogy méltón viseljük kincsét, a föld porát,

tekintetünk végre magasra emeljük,

hálatelt szívünkkel egymást átöleljük…

 

 

 

Szamszára

 

Hiányzik minden ölelésed,

hisz elfeledtünk egymásra figyelni,

s az úton valami régen elveszett…

kemény búzaszemként őrlődtünk a  malomban,

- talán igaz volt, vagy talán mégsem?

- szenvedek, nagyon szenvedek…

 

Csecsemőként őszintén, tisztán,

csöppentünk bele ebbe a valóságba,

még ismertük igaz önvalónkat,

- de belementünk a játékba!

Emberként e földön követtük őseink lábnyomát,

hagytuk érvényesülni mások akaratát,

cipeltük ezredévek súlyos keresztjét,

miért jussunk lett örök fájdalom…

követtünk hamis álmokat,

a nagyobbak által kitűzött célokat,

kergettünk elérhetetlen ábrándokat…

- sodort az ár…

 

Az ego felkért egy táncra,

s nevetve nyújtottuk felé kezünk,

kiálltunk a porondra…

- játszottunk…

Nem hallottuk meg saját hangunkat,

nem álltunk ki elveinkért,

se önmagunkért!

- folytattuk tovább!

 

Megszereztünk mindent, mit akartunk,

mégsem éreztünk boldogságot,

tartaléklángon pislákolt az élet…

elnyomtunk minden érzelmet,

életfogytig tartó adok – kapok,

kerestük, kutattuk, ki a jobb!

Hittük, hogy így kell,

- csak így lehet…

 

Nem találtuk a sallangok közt magunkat,

- ez hát a szamszára?

A lét forgataga…

- rabok vagyunk… önmagunk rabjai…

Leláncolnak minket múltunk árnyai…

Várjuk a megváltást - másoktól,

- mindig másoktól!

 

Egy napon csend lesz, néma csend…

akkor meghalljuk, hogyan pendül szívünkön a húr,

- újra élvezzük a muzsikát…

Feltör az eredendő alaptermészet,

többé nem hagyja elnyomni magát!

Már nem hiányzik az ölelés, minden a miénk!

Lebegünk…

Örök békében…

Ez a csend!

- a szenvedés vége…

 

 

 

Ha látsz

 

 

Ha látsz

esőcseppet

hullani az égből,

benne vagyok…

 

Ha látsz

viharfelhőt

gyűlni majd feletted,

benne vagyok…

 

Ha látsz

csillagokat

csillogni az éjben

benne vagyok…

 

Ha látsz

bárányfelhőt

kéklő messzeségben,

benne vagyok…

 

Ha látsz

napot fénylőn

ragyogni szemedben

benne vagyok…

 

Ha látsz

hajléktalant

földön kéregetni,

benne vagyok…

 

Ha látsz

embereket

sírni, vagy nevetni,

benne vagyok…

 

Ha látsz

sajgó lelket,

gyötrődni, szeretni,

benne vagyok…

 

Ha látsz

állatokat

szenvedni, örülni,

benne vagyok…

 

Ha látsz

madarakat

szabadon szárnyalni,

benne vagyok…

 

Ha látsz

vad vágyakat

szenvedéllyé érni,

benne vagyok…

 

Ha látsz

misztikumot,

szép új világokat,

benne vagyok…

 

Ha látod

önmagadat,

örök fényként élni -

benned vagyok…

 

 

 

Páholy

 

Páholyból nézem az élet színpadát,

s hallgatom a lelkek utolsó dalát,

már tudom, miről szól megannyi szenvedés,

s átérzem, mitől öröm a létezés.

 

Begyűjtöttünk mindent, amit csak lehetett,

gyönyört, kínt, keservet - éltük az életet,

fináléra jöttünk, s mielőtt távozunk,

fenékig ürítjük  karma poharunk…

 

 

 

 

 

 

Még sohasem

 

Még sohasem láttalak

ennyire szépnek,

még sohasem vártalak

csodákra készen…

 

Találkozzunk éjfélkor,

végtelen térben -

megérint a látványod,

s szemedbe nézek…

 

Fátyolfelhő takarja

gyönyörű arcod,

varázslatos zászlaja

nesztelen lobog.

 

Szivárványos fényudvar

tündöklőn övez,

szélszőnyegen suhan a

korlátlan béke.

 

Örömkönnyek gördülnek

gyémántként alá,

elbűvölten bizsergek,

érzem a bűbájt.

 

Az Univerzum szeme

tekint most le rám,

és megpillantom benne

a most hatalmát.

 

Még sohasem láttalak

ennyire szépnek,

még sohasem vártalak

csodákra készen…

 

 

 

Könnyezik az égbolt

 

Könnyezik az égbolt,

akár a szívem,

mélabúsan kopog,

tetőn, cserépen.

 

 

Elbúcsúzom tőled,

távozik a nyár,

bőröndöm elviszem,

mint vándormadár…

 

Lehullik a levél,

kopár a világ,

hűséges szolgaként,

megadja magát.

 

Eddig te éltettél,

golgotavirág,

mint anya gyermekét,

mézzel tápláltál.

 

Összetört a remény,

némán baktatok,

ólomkristályként,

szilánkra hullok.

 

Bús, borongós út vár,

egyedül vagyok,

reszketeg vágy útján,

érted meghalok.

 

Felhők mögött mégis,

ott a napsugár,

letörlöm könnyeim,

vár a boldogság!

 

 

 

Örök körforgás

 

 

Újesztendő kopog Fergeteg haván,

téli vadon ropog, csikorog nyomán.

 

Jégbontó ölében csöpög a hólé,

farsangok hevében ömlik a bólé…

 

Kikelet, ha eljön, újra csicsereg,

megérkezik délről a madársereg.

 

Szelek hava ordít, bolondját járja,

köpönyeget fordít, s elébed tárja.

 

Érkezik Ígéret, virágillat száll,

minden létezőre új szerelem vár.

 

Napisten rád ontja forró melegét,

érő kalász bontja, s kitárja szívét.

 

Áldás kaszát ragad, homlok gyöngyözik,

mind gabonát arat, raktár megtelik.

 

Az Új Kenyér tüzes aranyat izzik,

termés, ezerféle, nála beérik.

 

Földanya gömbölyű szőlőszemeket,

érlel, s hoz gyönyörű őszi szüretet.

 

Magvető megnyitja  a lét bölcsőjét,

méhébe fogadja termés velejét.

 

Enyészet esőt hoz, s borongós ködöt,

letépi a fákon fennmaradt köntöst.

 

Álom ébren ringat, ölén dédelget,

puha paplan alatt  él a Szeretet…

 

 

 

 

Buborékok

 

Éldegélünk egy dobozban,

külön – külön kis ficakban,

bár a sorsunk egykor összehozott,

kapcsolatunk korlátozott.

 

Sodródunk az árral ide-oda,

hisszük, majd jobb lesz, pár év múlva,

szállunk a széllel mindenfelé,

mint megannyi egyke légbuborék.

 

Várjuk a csodát, de nem teszünk érte,

egyszer valaki biztos megoldja végre,

- helyettünk -

a tükörben nem látjuk meg arcunkat,

nem ismerjük fel a másikban önmagunkat!

 

Harcolunk, küzdünk, győzni akarunk,

az lesz a jó, ha az élen haladunk,

más- más hullámon evezünk,

külön frekvencián rezgünk.

- szállnak az évek -

 

Ha a nehézségek megerősítenek,

s már nem érezzük áldozatnak a létet,

- a fénybe érünk…

a szellemi megértés magasabb szintje vár,

hol nincs több hadjárat,

nincs szélmalomharc, se küzdelem, se szenvedés,

csak öröm, megértés, béke,

- örök egység -

 

S a milliónyi nedves kis buborék

egyesül,

s együtt

feloldódik a földben,

mely a sosem hervadó szeretet virágát táplálja.

 

Különös dallam csendül,

szívünk repes, szélesre tárul,

- ének zendül -

a boldogság megrészegít

s a közös hullám égbe repít!

 

 

 

 

 

Variációk egy témára – Haiku csokor

 

Saját szemszögből

figyeljük a világot,

mit üzen nekünk?

 

Nem a munkád vagy,

se a tested, se neved,

határtalan lény…

 

életem egén

sűrű sötét fellegek

lassan oszlanak.

 

Ha magasra törsz,

elvakít a hatalom,

s elvész a lényeg…

 

kínok gyötörnek

zord körülmények között,

tudd, az nem TE vagy!

 

Mester - tanítvány?

Nem számít, hogy melyik vagy,

ha őszintén élsz!

 

Boldogabb leszel,

hogyha mindent elfogadsz

feltétel nélkül.

 

Nem számít a múlt,

most élsz, mosolyogj bölcsen,

minden így van jól!

 

Elpattant egy húr,

s megrészegít a jelen,

a most hatalma!

 

neked az fontos

földi létezésedben,

amit te megélsz!

 

Rójad az utad,

élményeket gyűjtögess,

ne az anyagot!

 

Bajba kerültél?

Nézd meg másik szemszögből

és felszabadulsz!

 

Szerepet játszol,

nevesd ki a művedet,

s érezd jól magad!

 

Mind egyek vagyunk,

a létezés végtelen,

örök körforgás…

 

Ki vagy? – Nem számít!

Szeresd mindig önmagad

feltétel nélkül!

 

Jusson eszedbe,

ha a félelem átjár,

nem vagy egyedül!

 

Élj a mának, MOST,

s az örök boldogságban

együtt lebegünk!

 

Gyere hát, ne félj!

Csatlakozz a Forráshoz,

élvezd a hatást!

 

Olyan vagy te is,

amilyennek lenned kell,

fogadd el magad!

 

Ha áldást küldesz,

használd sűrűn mosolyod,

s azt kapod vissza!

 

Lángolj, csak lángolj,

a Forrás benned is él,

mind EGY-ek vagyunk!

 

Adj másoknak is,

tüzednél melegednek,

méla keresők!

 

Isten bennünk él,

közelebb van hozzánk, mint

mi önmagunkhoz.

 

Nem kapsz oly terhet,

mit nem bírsz elviselni,

szeresd a poklot!

 

Azt hiszed, más jobb,

nagyobb, okosabb nálad?

Te TE vagy, ő meg Ő…

 

Múltadon rágódsz?

Nem számít, hogy mit tettél,

csak élj, ember vagy!

 

Tudom, nem tűr rímeket,

a mondanivaló oltárán

helyenként feláldoztam!

 

Vársz valamire,

megfeszülsz, hogy szeressenek,

te mégsem szeretsz?

 

Szeress, s szeretnek,

nevess, s visszanevetnek,

engedj, s engednek…

 

 

 

 

Karácsony éjjelén

 

Karácsony éjjelén leáll a forgalom,

szívünkben szeretet, köröttünk nyugalom,

ha befelé sétálunk, s leáll a gondolat,

csend honol mindenütt, misztikus pillanat.

- meghitt idill, harmónia -

 

Miért csak ilyenkor? – Üvölt a kérdés,

mi ez a varázslat, mi ez az érzés?

 

Fa alatt ajándék? - Felejts most el!

Ne a házadat öltöztesd díszbe,

ne a fenyőfát áraszd el fénnyel,

ne a dobozban keresd a szépet!

 

Nyisd meg a szíved szelencéjét,

engedd ki belőle önvalód dzsinnjét!

 

Saját szellemed emeld az égbe,

te vagy az ajándék vedd észre végre!

Életre szóló csodás kaland,

hogy túlláss a tükrödön,

s megismerd magad!

 

Szó akkor bennakad, s eláll lélegzeted,

szemedből örömkönny pereghet le,

szent béke költözik templomodba,

átjár az áhítat, s magával ragad,

- nesztelen egység, mély megnyugvás -

 

- Világosság gyúl benned, belül…-

 

Karácsony éjjelén, ha a forgalom leáll,

keresd a Forrást, ott vár a boldogság,

szüntelen szívben örök az összhang,

füledben cseng a szimfónia,

már úgy élsz, hogy benned a meleg…

Megszületett a gyermek,

- karácsony van! -

 

 

 

Hős akartál lenni?

 

Erényekből erős bástyákat építettél,

kőfalat vontál magad köré,

felállítottad alabástrom oszlopaid,

hűségből, szeretetből, jóságból…

elfojtott érzelmek, meg nem élt álmok között

őrlődtél az elvárás malomban…

 

Mikor megszülettél, ártatlanul felsírtál,

de rögtön megnyesték zsenge ágaid,

letörték az úgymond vadhajtásaid.

Tradíciók kötötték béklyóba lelked,

hamis ábrándok útjelző táblái tereltek,

vaskalapot tettek a fejedre,

beléd verték a századok vascölöpét,

ősrégi tapasztalatok szögeztek keresztre…

– neveltek…

 

Életed lassan olcsó ponyvaregény lett,

s bár üvöltöttek az ösztönök,

nem engedted őket kibontakozni,

nem merted leverni láncaid!

Egyre tovább emelkedtek a várfalak,

sűrűsödött a kerítés, a korlát -

hát végül megtanultad te is megadni magad,

meghajolni mások akaratának…

- a lelked viseli e terheket…

 

Földhöz tapadsz, mert félsz,

aggodalmad igájától nem szabadulsz,

ezredéves csipkebokor tüskés indái

fonják körbe próbálkozásaid…

Egy napon mégis feltör a vágyak szökőárja,

vulkánként robban bele a világba -

az ösztönök gejzírje…

Sárba tiporták álmaid, lenyom a köd,

- fogva tart…

 

Nem tudod tovább benn tartani,

kérdések áradata áttöri a gátakat…

Miért tetted?

- Mert azt mondták!

s füstbe ment kíséreltek

kötötték erővel gúzsba szárnyaid…

mindenkinek meg akartál felelni,

azt hitted szobrot faragnak rólad?

 

Nem mondták el, hogy szabad vagy,

te irányítod sorsodat,

csak vállald fel, és add önmagad!

Ébredj!

S máris lecsendesednek a hullámok,

ha kitombolta magát a szabályok betartása,

belenyaltál, megízlelted az élet tortáját…

- lehull a lepel…

 

Tedd, amit tenned kell, éld meg az élet illúzióját,

ne érdekeljen, mi a valóság!

Kövesd a boldogságod, hallgass magadra!

Ami lenni szeretnél…

- Az vagy!

 

Nincs már többé se múlt se jövő,

nincsenek bűnök, és falak,

- csak te vagy!

A mindenben oldódik egységed…

- Együtt egyedül…

 

 

 

 

arany sorelválasztók

 

 

 

 

 

 

Benned élek!

 

Benned élek, bennem élsz,

Mind egyek vagyunk,

Egy szent áradatként,

Együtt haladunk.

 

Benned élek, bennem élsz,

Csillagom, Napom,

Felemel a remény,

S szivárvány álom.

 

Benned élek, bennem élsz,

Ereimben forrsz,

Érzem közelséged,

Szívemben ragyogsz!

 

Benned élek, bennem élsz,

Őszinte folyó,

Oly tiszta az érzés,

S mint tűz, lángoló.

 

Benned élek, bennem élsz,

Égő csipkebokor,

Utamon elkísér,

Őrző angyalod.

 

Benned élek, bennem élsz,

Meghajtom magam,

Leborulok eléd,

Köszönöm Uram!

 

Benned élek, bennem élsz,

Melletted vagyok,

Örök áradatként,

Veled haladok…

 

arany sorelválasztók

 

 

Várom a hajnalt!

 

Sötét éjben halkan
búsan indulok,
várom már a hajnalt,
úgy bandukolok.

Harmatos reggelen
barna bőrű fák,
felém integetnek
szőke koronák.

Fehér bárányfelhő
ásít, ébredez,
szerény őszi szellő
lágyan lengedez.

Hulló levéleső
kering, körbevesz,
langyos párafelhő
nedves, ölelget.

Ezerszínű avar
megadja magát,
forgószél kavarja
könnyed halmazát.

Átfújja kabátom
zordon mosolya,
lelkemet nem hagyom -
szívem otthona.

Szivárványszínekkel,
kél a napsugár,
szépsége ígéret
új remény vár rám...

 

 

 

 

Belső út

 

Ha befelé sétálsz,

szíved csarnokába

szótlanul ha megállsz,

felragyog a csoda.

 

Fényárnak oszlopa

teríti be lelked,

angyalok szózata

érinti meg szíved.

 

Üzennek tenéked,

csak meg kell hallani,

égiek éneke

mit akar mondani!

 

Ha veszed az adást,

s hálásan leborulsz,

tiéd a boldogság

így örök fénybe jutsz…

 

 

 

Pokoltánc

 

Ha koldusnak születtél,

s hamis képet követtél,

te sem tudod, mit remélsz,

börtönödben éldegélsz.

Távoli cél megkísért,

s képtelenség, hogy elérd,

társad fájdalom, s ezért

sorsod örök szenvedés.

 

- Talmi ábránd mennyit ér?

 

Ha titokban arra vágysz,

egyszer te légy a király,

nagyravágyó álmot látsz,

ám ledől a kártyavár…

Úgy érzed, már nincs tovább,

csodálkozol, hogyha fáj,

könnyek között mondd, mi vár?

- mert a lélek étke más…

 

- Mit számít a gazdagság?

 

Belül pokol, kívül máz,

hol lehet a Mennyország,

mennyi, mennyi csalódás,

miért nincs, ki megbocsát?

Botladozol, kapirgálsz,

rajtad trónol bús magány,

merre van az igazság,

pokoltánc a valóság…

 

- Nem létezik boldogság?

 

Kétely költözik beléd,

lassan összeáll a kép…

változásért fohászkodtál,

meghallgattatott imád!

Megérint téged a fény,

tovatűnik már a rég,

újra feléled a láng,

s átölel a boldogság!

 

- Ím, szívedre hallgattál!

 

 

 

Minden

 

Szabadítsd ki lelked

tested fogságából

engedd a félelmet

elszállni magától.

 

Végtelen időben

ha szél kap hátára,

mint egy falevelet,

elsodor magával.

 

Föld anya elringat,

s testesül meg benned,

átölel angyala

s birtokod ereje.

 

Víz angyala véred

teljesen átjárja,

megtisztítja minden

sajgó porcikádat.

 

Fogadd be a szellőt,

ha feléd áramlik,

nyisd tágra a tüdőd,

s érezd, hogy megsimít!

 

Terjeszd szét szárnyaid,

emelkedj a csúcsra,

ha a Nap téged hív,

s megérint sugara.

 

Testet ölt így benned,

a négy elem immár,

érted küldött jelet,

s neked az új világ!

 

Egyesítsd magadban

az univerzumot,

eggyé válunk újra,

hisz sorsunk összeforr…

 

Béke van, s nyugalom

örök harmónia,

érzem, veled vagyok,

természet, ősanya!

 

A következő kép nem jeleníthető meg, mert hibákat tartalmaz: „http://s2.images.www.tvn.hu/2006/12/23/21/39/www.tvn.hu_684889a77372b3dc59b04281730db253.gif”.

 

 

Báb

 

Magányosan élek,

bebábozódtam,

semmitől se félek

visszavonultam.

 

Nem számít a világ,

hiába pörög,

csendes fénylátomás,

amelyben ülök.

 

Metamorfózisom

lassan alakul,

béklyóm a gubómról,

tán végleg lehull.

 

Bizsereg a vállam,

készül valami,

látlak, s a hangodat

vélem hallani.

 

Kitárom szárnyaim,

fennen repülök,

megélem álmaim,

szerelmem örök.

 

Köszönöm a szépet,

s hő bizalmadat,

általad elérem

minden vágyamat!

 

 

 

Jó, vagy rossz?

 

Nem vagyok se jobb,

se rosszabb, mint más,

ha ezt már tudom,

nem ér csalódás!

 

Egyetlen porszem,

maroknyi halom,

a gépezetben

parányi atom.

 

Tengerben könnycsepp,

folyóban hínár,

egy vagyok veled

szárnyaló madár.

 

Az univerzum

együtt rezeghet,

ha mi már tudjuk,

milyen az élet!

 

Te sem vagy se jobb,

se rosszabb, mint más,

érzed, és tudod,

nem ér csalódás!

 

 

 

Az ihlet

 

Ha átölelnek

az ihlet karjai,

nem érdekelnek

a világ dolgai.

 

Megszáll egy bűvös

mámor, varázslat,

úgy érzem, öröm

élni a mának.

 

Köröttem lebeg

dús virágillat,

angyalok ülnek

a vállaimra.

 

Arcomra csókot

lehel a múzsa,

végtelen boldog

természet anya!

 

Kezemben a toll

magától siklik,

lám, a papíron

új vers íródik.

 

 

 

 

 

 

Jelek

 

Szótlanul ámultam,

végtelen térben,

rakéták firkáltak

jelet az égen.

 

Füstcsíkok üzenték

gyere a fénybe,

rád vár a messzeség,

most ne légy tétlen!

 

Terjeszd szét szárnyaid,

emelkedj hát fel,

rázd le a béklyóid,

így szabad leszel!

 

 

 

Örömfolyó

 

Ha mélybe merültél,

s fájdalom gyötör,

érzed, nincs segítség,

bánat üdvözöl.

 

Körötted sivár táj,

s kőbe zárt szíved

reszketve felkiált:

valaki! Ments meg!

 

Kiszáradt mederben

hangod nem hallik,

magányod bilincse

csuklódra hajlik.

 

Keserűn gondolod,

már minden mindegy…

Ne hagyd, hogy elhagyjon,

s megtörjön hited!

 

Elveszett lélekként

kószálsz a mezőn?

Küldd el a szenvedést,

vigye a szellő!

 

Ragadd meg a hozzád,

s érted nyúlt kezet,

megleled a forrást,

hol öröm ered.

 

A béklyó lehullik,

újszülött éled,

gyötrelmed elmúlik,

új hajnal ébred!

 

Fenséges bűvölet

könnyeket fakaszt,

elönt a végtelen,

s létöröm ringat.

 

Az öröm folyója

ölel át téged,

boldogság hulláma

járja át szíved.

 

 

 

 

Kőbe zárt álmok

 

Kőbe zárt álmok közé

bújtatott ős vágyak,

s bár megkopott az emlék,

én még mindig várlak!

 

Érzelmeim faragták,

lelkem halkan búgja,

íme, ki előttem áll,

a boldogság szobra.

 

Érinteném – nem tudom,

zord falak vigyázzák,

láthatatlan varázslók

előlem is zárják.

 

Alabástrom palástja,

mozdulatlan „lobog”,

rezzenéstelen arca

hófehéren ragyog.

 

Tán kőbe zárt fájdalom,

félelem, szenvedés,

meg nem kapott jutalom,

hisz egy élet kevés…

 

Van e szíved, kőszobor,

s könyörület benned,

belül boldog hév dobog,

s az álarc csak felvett?

 

Örök szerelem honol,

féltett maszkod alatt…

vesd le láncod, mosolyogj,

s törd át korlátodat!

 

Tárd ki karod, ölelj át,

simogasd az arcom,

tied vagyok,  nézz le rám,

súgd fülembe titkod!

 

Feléd nyújtom két kezem,

pattintsd fel a zárad,

tudod, érted létezem…

elérhetetlen vagy?

 

Évezredek kutatták,

vajon mi a kulcsa,

és még mindig nem tudják,

a szeretet nyitja!

 

 

 

Kezdet?

 

Ha ez még csak kezdet,

újszülött vagyok,

a világra újfent

rácsodálkozok.

 

Csecsemő szememmel

egyre ámulok,

sötétben lebegni,

én már nem tudok.

 

Szárnyalok végtelen

széles határban,

felfedezek mindent

az új világban.

 

Az élet csodaszép,

lágy meseország,

ezer felfedezés

vár, csak vár reám.

 

Kitárom szárnyaim,

fennen repülök,

megélem álmaim,

szerelmem örök!

 

Szeretlek, szeretlek,

szívem megnyitom,

s boldog létezéssel

együtt áramlok.

 

 

 

Az egész világot

 

Az egész világotküldöm neked,

életed mostantólvígan éljed.

Rengeteg kitartáslegyen benned

kísérjen boldogság, shő szeretet.

 

Utadat mindig járdemelt fővel,

ne törjön akadály,se bús kétely.

Menj tovább, menj tovább,hátra ne nézz,

előtted a világ, s benned a fény!

 

Csók

 

 

Oltalom

 

Végzetünk tortája

illatosan dagad,

szerelmes ég alatt

gyertyánk lassan olvad.

 

Szélszőnyegen suhan,

a napsugár lágyan,

keze bús arcomra

életet simogat.

 

Anyaföld oltára

siklik elém bátran,

köröttem gondtalan

lombos fák hajolnak.

 

Falevél árnyában,

megbújik egy galamb,

fű szövött ágyában

fiának enni ad.

 

Madarak dalolnak,

szerelmes nótákat,

vadméhecskék dongnak,

bókolnak a vágynak.

 

Szellő szárnyán halkan

útra kél a kánya,

suttog határtalan,

új mesét az álma.

 

Patak vize csobban,

lubickol a sok hal,

önfeledten úsznak

minden áramlattal.

 

Természet, te drága,

végtelen imádlak,

kebled puha párna,

oltalom a mának.

 

Rám borul vidáman

Nap apám palástja,

pillája orcámat

csókkal cirógatja.

 

Csók

 

 

„Más”világ

 

Talán sok embernek

ugyanaz e táj,

s csak az én szememben

fordul a világ?

 

Tomboló viharral,

s hűs szellő szárnyán,

új levelet kaptam,

„más” üzenet száll.

 

Az eső megtisztít,

lemossa arcom,

fülem most megnyílik,

s hallom a hangot.

 

Szemeim, ha fedte,

ezredév álom,

nem számít, feledem,

letépem láncom.

 

Természet lágy ölén

kitárom karom,

létezem örökké,

erről szól dalom.

 

Szabadság, szerelem,

ez hát a jussom,

mindegyik embernek,

„csak” ennyi jusson!

 

Kitárom hű lelkem,

ablakot nyitok,

új világ él bennem,

boldog vállalom!

 

Már csak csendben nézem,

ahogy kél a Nap,

emberek szívében

virágok nyílnak.

 

Talán sok léleknek

változik e táj,

s nemcsak a szememben

fordul a világ…

 

Csók

 

 

Ha eldöntöm

 

 

Ha eldöntöm,

hogy vége már,

szememre bűvös

álom száll.

 

Angyalok ülnek

vállamon,

újabb mesékről

álmodom.

 

Szóvirág nyílik

ajkamon,

bimbója feslik

tollamon.

 

Egy teli tarsoly

tünemény,

szavakba oltott

költemény.

 

Siklik a toll a

papíron,

ha ez a sorsom -

vállalom!

 

Vigyor

 

 

Szeretnék

 

Szeretnék szél lenni,

szabadon szárnyalni,

tengerek habjain

lágyan ringatózni!

 

Szeretnék Nap lenni

vakítóan sütni,

életünk mezején

szélszőnyegen szállni.

 

Szeretnék Hold lenni,

beragyogni eged,

magamhoz ölelni,

örök mindenségem!

 

Szeretnék szeretni

feltételek nélkül,

mindent elfogadni,

ígéretek nélkül…

 

Vigyor

 

 

Túl sok

 

 

Honnan indultam,

merre tartok?

kemény a kaland,

mit vállalok…

 

Hová igyekszem,

ki vagyok én,

milyen az élet,

s mi ez a cél?

 

Vállamon túl sok

a sorscsapás,

lassacskán tudom,

elnyel a sár.

 

Lehúz a mélybe,

hív a mocsár,

háborgó tenger,

számos viszály.

 

Sűrű fellegek

gyűlnek fölém,

mégis evezek

tört dereglyén.

 

Tomboló vihar

tépi ruhám,

bánat a társam

zúg az orkán.

 

Úttalan úton,

hajt a vérem,

némán bolyongok,

mezítelen.

 

Dacolva széllel,

Botladozom…

Túl sok a lecke?

- Fel nem adom!

 

Zord árral szemben

navigálok,

ha épp elestem,

majd felállok!

 

Valami űz még,

menni muszáj!

Számomra többé

nincs akadály.

 

Lelkem temploma,

csak bírd ki még,

enyém a testem,

szívem tiéd!

 

Ölelj magadhoz,

fogd a kezem,

simítsd meg arcom,

gyere velem!

 

Együtt megoldunk,

minden gondot,

ketten haladjunk,

fel a dombon.

 

Megyünk az úton

kézen fogva,

örömön, bajon,

megosztozva.

 

Ártatlan

 

 

Merj más lenni

 

 

Merj más lenni,

Mint önmagad rabja,

Merj változni,

Mert ez a sors útja!

 

Mi vár még rád,

Terhek a válladon?

Utazz tovább

Egy másik vonaton!

 

Nehéz próbák,

Gondok nyomasztanak?

Álmodjál hát,

Fogadd el, aki vagy!

 

Tedd azonnal,

Ne kérd a holnapot,

E pillanat

Az, melyben megkapod!

 

Táncolj vígan,

Életed homlokán,

Haladj bátran

Csillagod nyomdokán!

 

Merj más lenni,

Mint önmagad rabja,

Merj változni,

Mert ez sorsod útja!

 

Csók

 

 

Tarisznyádban

 

Elindultál egyszer,

Válladon tarisznya,

Álmokkal degeszre,

Tömted meg valaha.

 

Vad vágyak mezején

Folytattad az utad,

Új csodák szőnyegét

Tudtad lábad alatt.

 

Eltévedtél olykor

Gondok sűrűjében,

Amit hittél egykor,

Porba hullott régen.

 

Viharba kerültél,

Elnyelt sűrű mocsár?

S te alámerültél,

Ha betelt a pohár…

 

Megkísértett a múlt,

Gyaláztak, tiportak,

Mégis új lángja gyúlt,

Szívedben a mának.

 

Rendíthetetlen vagy!

Súgta egy hang neked,

Emeld fel most magad,

Ne állj meg sohasem!

 

Menj tovább, menj tovább,

Űzzön, hajtson véred,

Mosolyból szőtt fohász

Ragyogta be léted.

 

Tarisznyádban álmok,

Bizalom erdeje,

Lógjon oldaladon,

Reményed ereje.

 

Ártatlan

 

 

Semmi vagyok

 

Semmiből jöttél,

semmibe mész,

semmi vagy te és

mégis egész!

 

Semmiből jöttem

semmi leszek,

semmibe megyek,

minden leszek!

 

Benned van minden,

akár bennem,

egy vagyok veled,

s egy vagy velem!

 

Sírós

 

Minek a szárny?

 

Sokszor úgy érzem, kicsi a testem,

szívesen kirúgnám az oldalát,

szeretnék szárnyalni fenn az égen,

szabadon repülni egyre tovább!

Világom némán karomba zárnám,

elfogadnék mindent úgy, ahogy van,

határtalan szívem nagyra tárnám,

mindenkit szeretnék, egyre jobban…

 

Mi ez az érzés, én már nem tudom,

valaki végre mondja meg nekem!

Valami egyre hajt az utamon –

Megállni végleg, most már nem lehet?

Azon tűnődöm, mindez mohóság,

telhetetlen volnék, és nem elég,

amit a sorsom eddig elém tárt,

miért csábít mégis a messzeség?

 

Vajon véletlen  kerget talmi vágy,

mikor egy erő arra kényszerít:

ez még nem elég, még menj, csináld!

- Féktelen érzés – gyakran felrepít…

Talán bűn, ha szétvet a boldogság,

- de mennyit ér, ha közben megfeszít?

Vajon tényleg túl nagy a magasság,

melyet nem bírnak el a szárnyaim?

 

Minek a szárny, ha nem repülhetek?

Minek a toll, ha már nem írhatok?

Minek a szív, ha nem szerethetek,

s miért a vágy, ha nem használhatom?

Mit ér a szó, ha ki nem mondhatom,

miért a lélek, ha múlton kesereg?

Miért van bennem annyi fájdalom,

hol van a cél, s mi a feladatom?

 

Ki vagyok én, és mit akarok itt,

a halk tükörből ki néz vissza rám?

Kié a hang, mely folyton megszólít,

s azt üzeni: egyre csak így tovább?

Mikor lesz végre csend, és nyugalom?

Hagyjatok békén testi tünetek!

Mikor ül már bölcsesség vállamon?

Ha ez vagyok én, más nem lehetek!

 

Hiába tolong ezernyi kérdés,

ha válaszokat sohasem kapok,

alabástrom márvány az érzés,

húsomba hasít, s mélyen marcangol…

- De ah! Csitt, megint hallok valamit…

Meghajtom magam, ez a jutalom?

Ami elmúlt, többé már nem számít,

mindig vezérel felsőbb hatalom…

 

***

 

Kitárom szárnyam, hangom elcsuklik,

örömkönnyek közt némán ragyogok,

ilyen az élet, folyton változik,

s ha ez a sorsom, bátran vállalom…

 

Rosszall

 

Jéghideg utakon

 

Csikorog a fagyott,

sikamlós hó mezsgye,

szerelmem elhagyott,

szívem is hófedte.

 

Sehol sincs ragyogás,

csak néma fájdalom,

lelkemben csalódás,

felkavar, s fáj dalom…

 

A jeges táj felett

nesztelen csend honol,

valami elveszett,

mélabú bandukol.

 

Szépremény fúrókút

kiszáradt egykoron,

ballagok szótlanul

fekete alkonyon.

 

Rám borul jéghideg

búskomor hallgatás,

sötétlő döbbenet

egekbe így kiált…

 

Fülemben zakatol,

villámlik, dübörög,

ordít a csend, s dobol,

az élet mennydörög.

 

Szeszélyes színdarab,

amit a karma írt,

kérdezem hangosan,

de ő csak rám legyint!

 

Elönt a félelem,

fél térdre borulok,

testem, s a terheket

egyedül vonszolom.

 

Érzelmek hulláma,

átsuhan, megérint,

magányom borzalma

sikolyra kényszerít.

 

Esendő lelkemet

most neked ajánlom,

ítélkezz felettem,

zenélj a húrokon!

 

Gyémántfény közelít,

jóleső borzongás,

az égbolt megnyílik,

s árad a boldogság…

 

A jeges táj felett

kegyelmes csend honol,

hálával telt szívem,

s lelkemben nyugalom…

 

Ártatlan

 

Fájdalomtest

 

Mélybe taszított egy érzés,

nem figyeltél magadra,

így hát ismét elmerültél

gyötrelmeid mocsarába…

 

Valami mindig visszahúz,

közben sanyargatod magad,

gyakran visz lefelé az út,

s vad tűzre öntesz olajat…

 

Az egód szilaj, túl erős,

mitöbb, nem enged feledni,

sok alkalommal még legyőz,

és nem tudsz megbocsátani.

 

Vajon, mindezt meddig bírod?

Hiszen nem vagy mazoista…

A szomorú múltban tocsogsz,

s karjába veted önmagad.

 

A fájdalomtest enni kér,

és te még bőven adsz neki,

s ha átölel a szenvedés,

nem bírod múltad lemosni…

 

De miért kell, hogy így legyen,

s táplálod őt, mint jó anya?

Azt hitted, rég lerendezted,

mégis megkísért mosolya.

 

Ha ez még mindig nem elég,

a jövőért aggódás vár,

bővebben akkor sem mesél,

ha elé vágtatsz paripán!

 

A fájdalomtest enni kér?

Azért se adj többé neki,

hagyd a tűztánc bűvöletét,

engedd el a félelmeid!

 

Élj a mának, álmaidnak,

a múlttal többé ne törődj,

valósítsd meg vágyaidat,

és remélj mindenek fölött!

 

A most számít, s minden érzés,

mit magaddal majd elviszel,

meglásd, ki nevet a végén,

ha önmagadban így hiszel.

 

Az életed nem küzdelem,

nem sorsunk a máglyahalál,

szabadulj fel, légy független,

és átölel a boldogság!

 

 

 

 

Tápláld a tüzet!

 

Mit neked a pislákolás,

ha felforr a véred,

lételemed a lángolás,

mi elpusztít mindent

- kizárja elmédet -

 

Futótűzként végigsöpör,

letarolja, amit kell,

felégeti a múltadat,

majd lassacskán elpihen.

 

Tudatod világosodik,

békét, s csendet tapasztalsz,

lelked egén más fény ragyog,

bíztat, osszad szét magad!

- újjászülettél -

 

S ha elönt a  mély szeretet,

ne tartsd meg a lángodat,

terjeszd messze ezt a tüzet,

gyújtsd fel a világodat!

- lángolj, csak lángolj szabadon –

 

Add tovább, add tovább,

mindenkit fertőzz meg,

hadd, éltesse önmagát,

tápláljuk a tüzet!

- közösen -

 

 

 

Lehetsz ördög …

 

Lehetsz ördög,

lehetsz angyal,

szembe mehetsz a világgal,

egyedül úszhatsz az árral,

- visszavágyódsz önmagadhoz…

 

Lehetsz jó,

vagy lehetsz rossz,

hová sodor majd a sors?

Bármerre is kalandozz,

- visszavágyódsz önmagadhoz…

 

Testet öltött

hús-vér ember,

ki voltál egykor, nem számít,

ha a gonosz csókra csábít,

- visszavágyódsz önmagadhoz…

 

Habár itt vagy,

- idelenn…

s megélheted álmaidat,

dédelgetett vágyaidat,

- visszavágyódsz önmagadhoz…

 

Ki vagyok én,

és ki vagy te,

mit keresünk az életben?

- egyvalami közös bennünk -

vissza, vissza a forráshoz,

- visszavágyunk önmagunkhoz…

 

Adok – kapok

 

Adok – kapok,

enyém – tied,

fölösleges pofonok,

ahogy szállnak el az évek

továbbadni ezt tudod…

 

Ide – oda,

alá – fölé,

hánykolódsz a tengeren,

csak egyetlen cél vezérel,

átvészeld az életet.

 

Térdre borul

sajgó lelked,

nem azt tetted, amit kell,

mindig másra mutogattál,

s elsiklott a szeretet…

 

Megváltásért

könyörögtél,

mástól vártál megoldást,

a boldogság ott van benned,

ősidőktől adomány…

 

Az utolsó

pillanatban,

hirtelen majd ráeszmélsz,

használhattad volna jobban,

de már késő – itt a vég…