Milyen az igazi szeretet?

 

 

Itt a Földön azt hiszem, csak nagyon keveseknek adatik meg átélni a valódi, igaz szeretetet.

Ám, hogy mondandómat alátámasszam, előbb tisztázzuk a szeretet fogalmát.

 

A szeretet fogalma:

A szónak többféle jelentése is van, és az évek során sokszor elcsépeltük, ragasztottunk hozzá bizonyos élményeket, érzéseket, saját szemüvegünkön, múltbeli tapasztalatainkon keresztül. Nagyon sok mindenre használjuk a hétköznapi életünk során a szeretet fogalmát, azonban ezek között is bőven vannak jelentésbeli különbségek. A környezetünkben pillanatról pillanatra rengeteg impulzus ér minket, melyekre azt mondhatjuk, hogy ezt már „szeretem”, de nem ugyanúgy szeretjük a barátunkat, a testvéreinket, vagy a családunkat, mint a kedvenc zenénket, versünket, vagy a kedvenc ételeket. Szeretetre vágyik minden ember, minden egyes élőlény. Ha nincs meg bennünk ez az „érzés”, ha nem tudjuk, hogy szeretnek, és szeretünk, üresnek érezhetjük magunkat, akkor semmit nem ér az anyagi vagyon, a sok barát, ha nincs, amiből mindezeket táplálni tudjuk. A mai egoista világunkban egyre többen arra törekszenek, hogy jólétben, és dúsgazdagságban éljenek, elhatárolódva a körülöttünk élők nyomorúságaitól. Viszont már tudjuk, hogy aki figyelemmel és odaadással fordul mások felé, mindezt többszörösen fogja visszakapni, hiszen a jó cselekedetek mind megtérülnek egyszer, akárcsak a rosszak.  A vonzás és kölcsönhatás univerzális törvényei szerint az azonos energiák vonzzák egymást. Aki képes adni, annak a szíve boldogsággal telik meg. Minél többet adunk, annál több jön vissza, tehát önmagunkért is érdemes megtennünk! Biztosan mindenki tapasztalta már…

Egy másik megközelítésben a szeretet valójában egy olyan mélyről feltörő érzés, amely mindent áthat, mindenütt ott van, még a nem szeretet érzésében is benne lakozik ebben a duális világunkban. A szeretet feltétel nélküli, önzetlen, odaadó, túláradó, felemelő, életadó, éltető érzés, mely nem szab határokat, korlátokat, nem támaszt elvárásokat. Azt is jelenti, hogy elfogadod a világban elfoglalt helyzeted, őszintén adod önmagad, beletörődsz abba, aki vagy, hálával fogadod a sorsod. Ennek az önmagad egészséges tiszteletének és szeretetének érzésén keresztül fogadod el a másik embert is pontosan olyannak, amilyen! Nos, ezért mondtam, hogy ez az érzés csak keveseknek adatik meg…

Miért?

Vizsgáljuk csak meg, mit jelent számunkra a szeretet?

A legtöbben így érzünk, így vagyunk vele: Például kezdjük azzal, hogy megszülettünk, gyerekek vagyunk. Először kit szeretünk? - A szüleinket! Itt a Földön az ő szeretetük, és gondoskodásuk, odaadó törődésük, aggódásuk kísér minket az úton. Hogyan szeretnek minket? Féltenek, és aggódnak értünk, nevelnek, törődnek, terelnek. Mi hogyan szeretjük őket viszont? - Ugyanígy…

Azután szerelmesek leszünk, amikor azt hisszük, a másik nélkül nem lennénk képesek tovább élni! Hogyan szeretjük a szerelmünket? Önzetlenül? Feltétel nélkül? - Á, dehogy! Féltjük, aggódunk érte, ragaszkodunk hozzá, és rettegünk, hogy el ne veszítsük, mert azt hisszük, csak akkor vagyunk szerethetők, ha szeretnek minket! És már itt is megjelenik az a bizonyos birtoklási vágy, mindent magunknak akarunk, nem kívánunk osztozni…

A szeretet érzését bizony gyakran összetévesztjük más érzésekkel…

Miért?

Mert már gyermekkorunkból magunkkal hozzuk az átvett viselkedésmintákat, éreztük, hogyan, miért és mikor szerettek minket! Ha akkor fogadtak el, amikor „jók” voltunk… Így szeretünk mi mind, legalábbis a legtöbben.

A szeretet valójában olyan különlegesen fantasztikus érzés, ami azt jelenti, hogy átölellek, és körülveszlek elfogadásom minden érzésével, melyben megengedem neked, hogy az legyél, aki vagy, és úgy élj, ahogyan élned kell! Szeress, örülj, sírj, nevess, gyűlölj, tombolj, ÉLJ!  Azaz az legyél, ami emberi mivoltodban lenni tudsz! A szeretet ebben az értelemben azt jelenti, hogy nincsenek elvárásaim, nem akarlak birtokolni, megengedem, nyugodtan légy az, aki vagy, aki lenni akarsz, akinek lenned kell. A szívemmel látlak, érezlek, tehát lelkek közötti kapcsolatról van szó, mely túlmutat az anyagon, az emberi mivolton. Nem engedni, megbocsátani, elviselni kell a másikat, hanem hagyni, hogy kibontakozzon, és egyenletesen küldeni felé a szeretet elfogadó, feltételek nélküli örömérzését.

A szeretet a végtelen szabadság, a határtalan boldogság maga, melyben a nyitott szívek, lelkek őszintén megérintik egymást, miközben önmaguknak, és másoknak is meghagyják a kibontakozás, kiteljesedés és a szabadság lehetőségét… Maga az egység, a semmi és a mindenség érzése…

 

 

 

Életfa

 

 

Isten közelében, túláradó részeg örömben pörgött forgott egy óriási, végtelen, határtalan, mindent magába ölelő, soha el nem múló időtlen színes fénygömb. Spirális karjaival átölelte a hatalmas univerzumot, mámoros angyali zenére táncolt, és önfeledten szórta magából a szikrákat, akár egy csillagszóró. Minden szikra rendelkezett az önálló és a közös tudattal is, hisz egyek voltak, akár a tengerben a vízcseppek, a végtelen egység parányi egyéniségei, akik mindent tudtak egymásról, és önmagukról. A szilánkok örök körforgásban fátyolként hulltak alá a semmiből a semmibe, folyamatosan pulzáltak, távolodtak, közeledtek, távoztak, visszatértek, de mindez csupán látszat volt, hiszen sem a tér, sem az idő nem létezett. Minden szikrát ugyanolyan természetes, feltétel nélküli szüntelen örök örömmel fogadott magába a forrás, mint amilyennel útjukra bocsátotta őket, hiszen valójában mindig is velük volt, sohasem hagyta magára gyermekeit, önmagát. Bár úgy tűnt, folyamatosan távolodnak, s hazatérve felolvadnak a közös szívben, a legmagasabb rezgésben, a szeretetben, hol újra lebegnek a mindentudás lét nemlét gyönyörében, de valójában sosem hagyták el a helyet, mindig is ott voltak, bár egy-egy pillanat erejéig a szikrák ugyan elpattantak, de azon nyomban vissza is tértek önmagukba. Öröktől fogva, örökké…

Egyik szikra, amint így megrészegülten táncolt szerelmetes boldogságában, az örök tündérörömben, hallott valami furát, valami mást is, mint addig:

- Mag, mag… - a hang egyre jobban felismerhetővé vált.

- Mag, mag, mag, mag… - és derengett neki valami, mintha már ősidők óta végtelenszer megtörtént volna…

A hang körülötte lebegett, mindenütt ott volt, benne rezgett a levegőben és az átlátszó fénytestében. Aztán valami erő magával rántotta, ami olyan volt, mint egy szeretetteljes fényalagút, húzta, ő pedig lebegett vele boldogan. Ahogyan távolodott a forrástól, határtalan léte egy kerek formájú kéklő energiagömbbe tömörült, és suhant tovább, miközben kirajzolódott előtte egy élet terve. Repesett az örömtől, és a játék lehetőségétől, alig várta, hogy megérkezzen…

Abban a pillanatban meteorként csapódott bele egy kerek kis magba, aminek hatására majdnem mindent elfelejtett, amit tudott. Pedig nem fájt semmi, mégis hirtelen beszorult valahová, ahol mozdulni sem bírt, szűknek és nagyon kicsinek érezte a határait. Sikítani akart, ám akkor eszébe jutott, hogy ezt ő akarta így. Amikor egy kissé hozzászokott a korlátaihoz, körülnézett, hol van. Nem látott semmit, sötét volt… végül a hangokból és a tompa árnyakból rájött, hogy belebújt valamibe, ami magában hordozza.

Ismeretlen ismerős…

Fülelt, hangokat hallott… megpróbált fészkelődni, de túl szűk volt a hely… néhanap visszatért a fénybe, hogy erőt merítsen mindenhez, amit magára vállalt… aztán csend lett, már nem hallott semmit… újra zuhant… felpattant a mag…

Sötétség… fény… illatok… hangok… érzések… meleg… hideg… szeretet… simogatás… gondolatok… jaj, de jó! – sóhajtotta.

Az első korty levegő, mennyei ízű!

Magára pillantott, és azt vette észre, hogy folyamatosan történik valami, mindig valami új, valami más… minden mozog és változik… egyfolytában… itt semmi sem örök…

Gyökeret eresztett, megfogant, anyaghoz ragadt… testet öltött a tudat… megteremtette valóságát… később szára nőtt, növekedett egyre felfelé, ágai sarjadtak, ő pedig elkezdte keresni önmagát.

- Hol vagyok? Ki vagyok? Mi történt velem? Miért én, miért velem? Hogy nézek ki? Biztosan én vagyok? Ez?

De senki nem felelt, nem hallotta az ismerős hangot…

Fel- alá sétálgatott a törzsében, hol a gyökerénél, hol a koronájánál ragadt le, de nem tudta kiegyenlíteni a kettőt, sehol nem lelte meg határtalan lényét.

Hol a gyökerei nőttek gyorsabban, hol a koronája…

Néhanap komplett pokolban égett, máskor az égen szállt, ám végig kizárólag azt a szikrát kereste, amiről nem tudta, hogy benne is ott van.

Egyre mélyebbre süllyedt, jól megkapaszkodott a talajban, hogy biztos alapokon álljon, de jött egy szélvihar, amely majdnem teljesen kicsavarta a földből.

Akkor megpróbált az égbe nyúlni, és elfeledni a gyökereit, de a gyökér nélkül majdnem éhen pusztult.

Évekig sodródott az időben, és egyre inkább alámerült az önmagának állított pokolban.

- Mitévő legyek, ha sehogyan sem jó? Se lenn, se fenn, nem vagyok alkalmas semmire, nem kellek senkinek, a kutya sem szeret, Így már nem érdemes élni!

Feladta… várta a megváltó halált…

Ám mielőtt kihunyt volna a láng, meghallotta a hangot, mely megszólította:

- Ébredj!

- De hiszen ébren vagyok… - morogta.

- Ébredj! – suttogta a hang újra.

- Ki vagy te?

- Én te vagyok! Te én vagy! Egyek vagyunk!

Felemelte a fejét, és megpillantotta a sötét felhők mögött a halovány fénycsíkot.

- Hát jó, legyen, ahogy akarod… - engedett a hangnak.

- Fogd meg a kezem…- suttogta a hang.

Megfogta, elfogadta…

Dupla szivárvány ívelt át a feje fölött… Hatalmasat sóhajtott, és azzal kiadta magából az összes fájdalmát, kezdte elhinni, hogy érdemes az életre, hiszen a szeretet mindvégig benne volt, de ő jó mélyen elásta. Megfürdött az örömesőben, majd engedte, hogy a Nap sugarai átjárják minden egyes sejtjét, a fénybe lépett… a benne élő angyal eggyé vált vele, hogy felszínre hozza a jó mélyen elrejtett kincseit, és megmutassa igaz önvalóját. Átadta magát a boldog létezésnek, kivirult, és ontotta magából a fényt. Léte a többi fát is erre bíztatta…

A koronája egyre nőtt, növekedett, egyre feljebb és feljebb nyúltak az ágai. Rengeteg gyümölcsöt termett önmaga és mások boldogságára. Felépült benne a gyémántlépcső, amely a gyökerektől a koronáig vezetett, elindult rajta felfelé.

Amikor elérte a legfelső ágat, mennyei illatot érzett, időtlen édenkert varázsolódott köré, önfeledten lebegett a mámoros örömben… égbe nyújtotta karjait, átölelte a világot, feltört belőle az elfojtott boldogság.

Azt kívánta, sohase legyen vége… megszűnt minden, mi volt, nem számított semmi…

Csak létezett… már ott, ahol elválik test és a tudat…

Rózsaszín fényörvény érkezett, ismerős hangokkal, illatokkal, akkor meglátta a többi fa koronáját… mindegyik világított, lebegett…

- Mennyei öröm! – repesett a szíve, mikor elhagyta ajkát utolsó sóhaja…

Hazatért… ismét hazatért…

Ahol ugyanolyan természetes, feltétel nélküli szüntelen örök örömmel fogadta magába a forrás, mint amilyennel útjára bocsátotta, hiszen valójában mindig is vele volt, sohasem hagyta magára önmagát, önnön egy kicsinyke darabját, csak lehetőséget adott.

Hazatérve felolvadt a legmagasabb rezgésben, a szeretetben, a közös szívben, és lebegett a mindentudás lét nemlét gyönyörében.

Öröktől fogva, örökké…

 

 

Ölelés adag

 

 

Biztosan te is érezted már, hogy mennyit jelent egy szívből jövő ölelés. Olyankor felszabadultabb, és könnyebb leszel, szinte repülsz a föld felett, mert tudod, hogy szeretsz, és szeretnek. Aki próbálta már, egy nagyon kellemes élménnyel gazdagodott. Az ölelés érzése képes nyugalmat lopni a zaklatott lelkekbe, erőt adni a megfáradt testeknek, szellemeknek, mosolyt rajzolni a borús arcokra, új reményt csalni az aggódók szívébe, menedéket nyújtani a félőknek és megvigasztalni a rászorulókat. Általa újra érezhetjük, hogy élünk, és nem vagyunk egyedül. Olyankor a szív a szívhez ér, a szívcsakrák energiája megsimítja egymást, az energiák kiegyenlítődnek, az ölelés rengeteg boldogsághormont (endorfint) termel, általa adjuk át a szeretetet egymásnak. Egyetlen ölelés többet mond minden szónál.

Nap, mint nap találkozhatunk olyanokkal, akik mindössze egy őszinte ölelésre vágynak, de sajnos nem kapják meg. Nézzük meg az egyedül élő idős embereket, akik elmennek a boltba vásárolni, vagy állandóan orvostól orvosig járnak, hogy ott találkozhassanak olyan emberekkel, akiktől ha nem is kapnak ölelést, de egy kedves szót, egy érintést legalább sikerül kicsikarniuk, amikor véletlenül nekimennek, vagy hozzájuk érnek. Ezért szoktak útban lenni, akadékoskodni, dülöngélni. Hiányzik nekik az ölelés.

Azt mind éreztük már, mit jelent egy kisbaba ölelése! Igen, ők is érzelmi sivárságban nőnének fel, ha nem kapnák meg az adagjukat. De mindannyian tudjuk, milyen jó odabújni hozzájuk, beszippantani illatukat és önfeledten belesüppedni az ölelésükbe…

 

Valójában az ölelés, a szeretet átadás, a szívcsakrák érintése ugyanolyan életszükséglet, mint a levegő, a víz, vagy az étel.

 

A mai rohanó világunkban nem nagyon jut idő erre figyelni, pedig ennél nem sok fontosabb dolog akad az emberi kapcsolatokban. Mit számít a ház, az autó, a munkahely, ha nincs szeretet, ha nincs ölelés…

 

Napi négy őszinte ölelés lenne az adag, amit egy szeretett személytől kellene megkapnunk, és visszaadnunk.

 

Neked megvan az adagod?

 

 

 

Miért nem szeretjük magunkat?

 

 

Talán csak néhány éve szembesültem azzal, hogy nem szeretem önmagam, nincs önbizalmam... Persze nem is tudtam, hogy szeretni kellene, hiszen egész életemben ott voltak a példák előttem, amit másokon láttam, másoktól hallottam:

„Ez egy önimádó… öndicséret büdös… öntelt… beképzelt… önhitt… csak önmagát fogadja el, csak önmagát szereti… azt hiszi, csak ő van a világon… túlteng benne az önbizalom… vajon miért hiszi, hogy ő tökéletes? Stb.”

Nos, ilyen neveltetés után ki merné önmagát tökéletesnek képzelni? Azt hittem, bűn önmagam elfogadni, szinte ki sem merem mondani… önmagam szeretni… juj!

Nem beszélve arról, hogy már kicsi gyermekkorban, a nevelésünket megkezdik azzal, hogy nézd meg milyen ügyes a Pistike! Látod, ő szépen tud enni, nem eszi le a ruháját! Látod, ő milyen jól tanul? Látod ő mennyire fegyelmezett? Látod, hogy vigyáz a ruhájára? Mindig elénk állítanak valaki mást példának… Ezzel bizonygatva, mások jobbak, szebbek, ügyesebbek, kialakítva bennünk a kisebbségi érzést…

Miért?

Miért állítják mindig példának elénk a másikat, hogy mi azt higgyük, rosszabbak vagyunk, mert mindig csak más lehet okos, csak más lehet szép, csak a másik a csinos, csak a másik a jó… Miért?

Ezeket mind mi találtuk ki, hogy legyen előttünk példa, akit, amit követhetünk!

Lám, lám, és ott a rengeteg reklám, a manökenek, a színészek, kik mind példaként állnak előttünk! Sehol egy fölösleges zsírpárna, sehol egy rossz fog, egy kósza hajszál, mert még azt is egyenként ráncba szedik!

Hát igen! Mindenki más tökéletes, mindenki más szép, és jó…

Csak mi vagyunk „rosszul” tervezve…

Túl alacsonyra sikerültünk, túl vastag a lábunk, vagy túl vékony, túl sok a súlyfeleslegünk, túl soványak, túl magasak, túl szélesek, túl körték, túl almák, túl férfiasak, túl kicsi, vagy túl nagy a fülünk, nem szépek a körmeink, szőrös a lábunk, túl nagy az orrunk, vagy túl kicsi, lapos, vagy széles, göndör, vagy éppen túl sima a hajunk, túl nagyok, vagy kicsik a fogaink,… és még sorolhatnám tovább…

Ó! Egyáltalán nem hasonlítunk a plakátfiúra, miért pont nőnek, vagy miért éppen férfinak születtünk?

Miért öregszünk, miért nem vagyunk gazdagok? (gondoljunk csak bele, milyen lenne, ha mindenki szép, okos, örökké fiatal, és csúcs gazdag lenne, na meg persze egyforma, hiszen egy elfogadott képre kellene hasonlítani, aki TÖKÉLETES!)

Ha pedig túllépünk a testi „hibák” taglalásán, akkor előkerül a bezzeg a másik milyen szépen tud festeni, rajzolni, varrni, írni, alkotni, építeni, milyen ügyes, kreatív, mi miért nem vagyunk olyanok?

Miért? Miért?

Rengeteg kérdés feszít belülről, amelyekre nem találjuk a választ!

Minden esetre egyáltalán nem fogadjuk el magunkat, mert képesek vagyunk a legapróbb részleteken is kiakadni! Így nem is lehet elfogadni, szeretni önmagunkat, főleg addig nem, amíg a testünkkel azonosítjuk az egész létünket, meg mindig másokhoz hasonlítjuk! Ha pedig mi nem szeretjük magunkat, hogyan várhatjuk el másoktól, hogy szeressenek minket? Szörnyű, hogy a ma emberének a szeretetet keresnie „KELL!” Önmagában, és a világban…

Ahhoz, hogy sok- sok év önmarcangolás után az ember újra tudja szeretni önmagát, bizony el kell telni egy kis időnek, mire megérti, nem csak a teste létezik. Valamilyen szinten mindenki tudja, hogy van lélek is, de ennyivel ki is merül a gondolat, hisz a lélek szemmel nem látható, kézzel nem fogható…

Ha elfogadjuk, hogy szellemi lények vagyunk, akik itt a Földön emberi tapasztalatokat szereznek, már könnyebb a helyzetünk.

Érdemes feladni eddigi hiedelmeinket, a belénk nevelt tradíciókat, az eddigi hitünket teljesen át kell alakítani. Fogadjuk el, hogy most ebben a testben pontosan olyanok vagyunk, amilyennek lennünk kellett! Most ezt a tapasztalatot érdemes megszereznünk.

- Kihez kell hasonlítanunk?

- Kihez, vagy mihez képest?

- Önmagunkhoz képest!

Ezek vagyunk! Ez vagyok én, és csak önmagamnak érdemes megfelelnem. A saját elvárásaimnak, a saját életemnek, amit önmagamtól várok el, csak annak kell megfelelnem!

Nézzünk csak meg egy érintetlen civilizációt, amit mi primitív népnek hívunk! (Talán még akad ilyen a bolygónkon…)

Ők az édenkertben élnek, amíg mi el nem rontjuk őket a „civilizációnkkal”.

Meztelen járnak, ahogyan az Istenük megteremtette őket.

Milyen Isten? Ki az istenük? Kérdezgetjük ilyenkor.

A természet az istenük, a Nap, a Hold, a Föld, a fű, a víz, a falevél, az eső, mindenben őt látják, a Természetet. Számukra ismeretlen a bűn fogalma, nem ismerik az erényt, a jót, a rosszat. „Csak úgy” léteznek, örülnek az életnek, minden egyes pillanatnak, minden egyes percnek. Meg sem fordul a fejükben, hogy nem olyannak kellene lenniük, amilyenek. Élvezik az esőt, a szelet, a füvet, a fát, élnek, ÉLNEK!

Hogyan élnek? Boldogan! Övék a legnagyobb boldogság! Nem számít a tudás, a civilizáció, nem foglalkoznak fölösleges színházzal, csak ÉLNEK!

Nekünk komoly erőfeszítésünkbe kerül, hogy lelkünkben felismerjük ezt a felhőtlen boldogságot, a feltételek nélküli szeretetet minden iránt, nemcsak az élő, az élettelen dolgok iránt is. A megbocsátást, a feledést, a múlt elengedését. Nézzük meg őket, amint nem „gondolkodva” a tökéletes MOST- ban léteznek a legnagyobb földi boldogságban!

Vajon mi, a ma embere, a civilizált, tanult emberek, mikor tudunk eljutni, vagy visszajutni ehhez a tökéletességhez, ehhez a boldogsághoz, elfogadáshoz? Ehhez a felismeréshez? Ehhez a világossághoz?

Mikor tudjuk felhőtlen boldogsággal, odaadással magunkba szippantani a friss levegőt, és átadni magunkat teljes odaadással a létezésnek? Csak a létezésnek, csak a most pillanatának? Csak úgy, csak boldogan élvezni minden pillanatot, örülni mindennek, mindenben a szépet látni? Mindent elfogadni?

Mikor?

MIKOR?

 

A válaszok bennünk vannak! Senki más nem tud felelni a mi saját kérdéseinkre…

 

Azt hiszem, én már láttam ilyen embert… Meglátszik rajta kívülről is, látszik a szemében… A nyugalom, a megadás, a feladás, a hála, a boldogság, a hit, a tudás, a mindent tudás, a mindent elfogadás, a szeretet, a létezés, az igazi ős szeretet, a most…

 

 

Hol keressük a boldogságunkat?

 

 

Évek hosszú sora alatt rengetegen kérdezték tőlem, hol keressük a boldogságunkat, mitől lehetünk boldogok a mai világban. Megfigyeltem, illetve csoportosítottam az okokat, amelyeket ilyenkor felhoztak az emberek, miért nem lehetnek boldogok, miért nem érezhetik magukat boldognak.

Miután mindannyian emberek vagyunk, az okok is nagyon hasonlítanak, sok ember ugyanazt hozza fel mentségnek. Nézd meg, milyen szegény vagyok, nem tudom fizetni a számlákat, tudod te milyen életem volt eddig? Gyermekkoromban zaklatott az apám, italoztak a szüleim, árva vagyok, elhagytak, megvertek, megaláztak, rossz tanuló voltam, csődtömeg vagyok, minden tettem kudarc volt, velem mindenki kibabrált, nem szerettek, és most sem szeretnek, - ezek mind a múltra vonatkoznak. Apámtól tanultam, - így utólag tudom, már halála után, mekkora bölcs lakott benne… - ő mindig azt mondta:

- Mit rágod magad ezen? Már nem tudod megváltoztatni, megtörtént, vagy nem? Tudsz ellene tenni utólag? Ha nem, akkor lépj tovább! Fölösleges ezen idegesítened magad! - Most jövök rá, milyen bölcs mondás, mekkora élettapasztalat volt ez részéről, amelyet mindannyian megfogadhatnánk… Valóban megtörtént, utólag nem lehet már megváltoztatni, akkor minek ezen rágódni? Akkoriban azt hittem, hogy nem törődöm, és nem érdekli semmi, pedig ő tette jól! Egyszóval mindannyiunk múltjában vannak olyan dolgok, amelyek miatt aggódhatunk, bennünk lehet a félelem. Akkor soha, senki sem lehetne boldog, ha ezt vennénk alapul.

A másik negatívum sorozat a jövőre vonatkozik: mi lesz belőlem, mi lesz velem, ha… ki fog eltartani, nem lesz mit enni, mindenütt bűnözés, katasztrófa, globális felmelegedés, éhen fogunk halni… stb. ilyenkor az emberek azt mondják: mitől lehetek boldog? Minek örüljek?

Különben is, nézd meg, milyen kövér, sovány, magas, alacsony, beteges, túl szőke, túl barna, ősz, vagy öreg vagyok, mire számíthatok, mi várhat még rám? Ettől legyek boldog? Hát…

Töredelmesen bevallom, évek óta nem nézek TV-t, nem hallgatok rádiót, és nem olvasok újságot. Valahogy sohasem tudtak lekötni a híradókban látható katasztrófák, ahol általában csak az a hír, hogy éppen hol hányan haltak meg, melyik repülőgép zuhant le, mi gyulladt ki, robbant fel, mekkora balesetek voltak, hol esett meg a legnagyobb természeti katasztrófa. Egyrészről láthattam volna, mekkora bajban vagyunk, milyen jövő vár az emberiségre, terrorizmus, bűnözés, háború, természeti katasztrófák, balesetek, betegségek, globális felmelegedés, apokalipszis. Másrészről folyamatosan áradnak felénk a reklámok, melyekben újabbnál újabb megvásárolandó termékek ígérik a hamis boldogságot. Ha megvettem, mosolyoghatok, mint a plakátfiú, vagy a szuper csinosra maszkírozott manöken.

Éppen ezért nem nézek, nem hallgatok, nem olvasok soha, mégis minden hír eljut hozzám így is, teljesen képben vagyok a mai világban zajló eseményekkel kapcsolatban, lépten, nyomon belefutok, ez folyik a vízcsapból, a körülöttem élők szájából is. Elég, ha felülök a buszra, erről beszélnek, elég, ha elhaladok egy újságos bódé előtt, ezt látom, elég, ha csak a gyerekeket hallgatom.

Az emberek mégsem boldogok, pedig mindent megvehetnek, megkaphatnak, ha akarnak, ha eleget küzdenek érte. Miért? Miért nem? Kérdezem ilyenkor magamtól.

Arra gondoltam, azért nem, mert a folyamatos rossz hírekkel bombázzák a fejünket, amelyek igen elkeserítőek, hiszen emberek vagyunk, sajnáljuk azokat a társainkat, akik bajba jutottak, megrendül a szívünk, amikor azt látjuk, halljuk, hogy földrengésben éppen több százan haltak meg, elképzeljük, mennyit szenvedhettek a romok alatt. Mindezek sötét, félelmetes, kilátástalan jövőt ígérnek számunkra. Ettől lehangolódunk, nem érezzük biztonságban magunkat. Tehetetlennek, kicsinek érezzük magunkat, nem látunk túl saját korlátainkon.

Ennek ellentmondanak a reklámokban vidáman, boldogan ránk mosolygó fiatal arcok. Azt hihetnénk, akkor leszünk boldogok, ha megvehetünk minden terméket, amit reklámoznak. Azt hihetjük, csak akkor lehetünk boldogok, ha éppen úgy nézünk ki, mint a fiatal, vékony, szép, sőt egyenesen gyönyörű reklámarcok.

Mindezek súlyos önértékelési zavarhoz vezethetnek, mert mindig másokhoz hasonlíthatjuk magunkat. Nem tudjuk elfogadni az idő múlását, vagy a kisebb, nagyobb párnácskákat itt - ott a testünkön. Na és a ráncokról, a pattanásokról, a szőrszálakról, meg az ősz hajszálakról akkor még nem is beszéltem.

Sajnos a média igen rossz hatással van a lelkivilágunkra. Sohasem tudunk éppen a jelenben lenni, nem tudunk felébredni, nem tudjuk önmagunkat elfogadni, szeretni. Miért van annyi sok betegség mostanában? Hol keressük a gyökereit? Ha van még érintetlen természet, ahol az emberek nem betegszenek meg a mai civilizációnk súlyos betegségeiben, akkor elkezdjük kutatni, hogy mit esznek.

Folyton az anyagban keressük a megoldást. Megnézzük, mit esznek, hol élnek, megvizsgáljuk a környezetüket. Természetesen mindez jó hatással van az ott élőkre, de nemcsak ez, sőt azt mondanám, sokkal fontosabbak a gondolataik. Ők még alapból tudják, hogy a természet részei, tisztelik a környezetüket, nem vonják ki magukat a hatása alól. Együtt élnek, lélegeznek a természettel, megcsodálják a felkelő napot, a lemenő napot, a felhőket, az állatvilágot. Nem nézik kívülállóként önmagukat, mert tudják, hogy beletartoznak ebbe a csodába. Nem akarnak senki másra hasonlítani, csak önmagukra, ösztönösen tudják, hogy pont olyannak kell lenniük. Önmagukhoz képest szemlélik a világukat. Számtalanszor bebizonyosodott, ha begyűrűzött az ilyen civilizációkba a mi életstílusunk, tudásunk, kis idővel ezután náluk is megjelentek a modern kor betegségei.

Akkor mi a megoldás, és hol kereshetjük a boldogságunkat?

Sokszor a barátnőim csak nevettek rajtam, gondoltak rólam valamit: „Jó, jó, te csak legyél boldog! (bár nem tudom, minek örülsz annyira, amikor neked is lenne min aggódni…) Vajon én minek örüljek?” Tették fel a kérdést, megpróbáltam elmagyarázni, de mindig falakba ütköztem, rájöttem, mi magunk akadályozzuk meg a gondolatainkkal, a tetteinkkel, hogy boldogok lehessünk. Görcsölünk a múlton, kesergünk a jelenen, aggódunk a jövőért…

Mivel a civilizáció hatása alól én sem vontam ki magam – eddig - a múlton merengtem, mint olyan sokan, a jövőm pedig sötét felhőkbe burkolózott. Nem láttam értelmét az életnek, nem találtam kiutat. Madách tragédiájának sorait falva már középiskolás koromban reméltem, konkrétan megmondja a végén az élet értelmét. Lehervadt mosollyal vettem tudomásul, hogy az élet értelme a küzdés maga. Ó! Hát csak ennyi? Hát csak ezért élünk? Csak küzdünk, dolgozunk, megszerzünk anyagi javakat, hogy aztán mindent itt hagyjunk, és meghaljunk?

Ennyi egy emberi élet?

Ezt a választ nem tudtam elfogadni…

Ettől csak többre vagyunk hivatottak!

Folyamatosan kerestem, kutattam tovább az élet értelmét, azt hittem, majd valaki, majd más megmondja helyettem, megmondja nekem, miért élek én? Miért? Miért pont én, miért pont én vagyok én?

Ma már világosan látom, senki sem fogja megmondani, én miért élek. A titok bennem van, csak én tudom a választ.

Rájöttem, az ilyen életfelfogás csak elidegenít minket igazi önvalónktól, a természettől, és egymástól. Nem függetleníthetjük magunkat az egésztől, ha egyszer a részei vagyunk, beletartozunk! Nem oldhatunk meg mindent az eszünkkel, sokszor a tudás (is) akadály. Másrészt, minél többet tudunk, annál biztosabbak vagyunk abban, hogy semmit sem tudunk!

Gyermekként azt tanították nekünk, azok lehetünk, akik csak akarunk, azzá válhatunk, amivé akarunk, minden rajtunk múlik. Egészen fiatal felnőtt korunkig hittük, így lehet, megvalósíthatjuk álmainkat, mi majd másképp teszünk, nem követjük a hagyományokat, majd szép lassan, ahogy a korlátainkat megtapasztaltuk, feladtuk álmainkat, vágyainkat, céljainkat. (tisztelet a kivételnek) Megtanultuk, hová tartozunk, megismertük a falakat. Mindent egyedül akartunk elérni, mert azt hittük, egyedül vagyunk.

Később rájöttem én is, nem vagyunk függetlenek, beletartozunk az emberiség nevű hatalmas egységbe, együtt mindent megoldhatnánk, ha összefognánk, mint egy jó család!

Az ember boldogságra született, nem arra, hogy szenvedjen, ez a mostani feladat, hogy megtanuljuk, hogyan találjunk vissza önmagunkhoz. Legfontosabb, akármilyen szakadék szélén állunk, ha éppen zuhanni készülünk, még vissza tudjunk fordulni, szembe tudjunk nézni önmagunkkal, a tetteinkkel. Nem számít, mit tettünk, vagy mit nem tettünk meg eddig, csak a most számít, hogy a most pillanatának éljünk! Tanuljuk meg szeretni újra önmagunkat, ami elfogadáson, és türelmen alapszik. Nem számít, hol élünk, kik vagyunk, az életben semmi sincs véletlen, hát fogadjuk el, mint tapasztalatszerzési lehetőséget, mint tanulási feladatot, és oldjuk meg! Szeressük, bármilyen pokol is, máris boldogok vagyunk!

Meg kell tapasztalnunk újra, hogy a csodálatos természet részei vagyunk, ugyanolyan gyönyörűek, mint egy szál virág, egy fa, vagy egy kismadár. Ők sem feszülnek meg az életért, fogadjuk el a természetben betöltött helyünket, csodáljuk meg a napot, örüljünk, hogy élünk, élhetünk, legyünk hálásak minden percért. Akkor már érezzük is a boldogságot, felismerjük, hogy a boldogsághoz nem kell semmi, és senki más, csak mi magunk!

Tudjunk örülni a szélnek, esőnek, a szivárványnak, a napnak, a pillanatnak! Ha képesek vagyunk érezni, hogy minden varázslatnak, magának az életnek a részei vagyunk, ha ismét tudunk önfeledten nevetni, és újra úgy létezni, mint egy gyermek, ha már nem számít semmi, nem érdekes, mi volt, nem fontos, mi lesz, a jelen, a most hatalma átölel minket, már boldogok vagyunk. Meghallottuk saját hangunkat, a természet hívó szavát, az ösztöneink hangját. Tudjuk, hogy ránk is szükség van, pont ott vagyunk, ahol lennünk kell, pont olyanok, amilyennek lennünk kell. Nem számít a környezet, nem számít a társ, magányosan is boldogok vagyunk, tudjuk, érezzük, soha nem vagyunk egyedül. Biztosan tudjuk már, nemcsak az emberiség részei, hanem még attól is sokkal többek vagyunk, beletartozunk a végtelen, határtalan Univerzumba, egyetlen piciny porszemcseként a gépezetben, ránk is pontosan akkora nagy szükség van, mint bárki, és bármi másra, csak egy kődarab, csak egy porszem, a világmindenség alapanyagából! Mit számít ehhez képest, hogy most éppen kinek a bőrében létezünk? Bárhol élünk, bárkik vagyunk, nem számít, mert összetartozunk! Elfogadjuk a szerepünket, megbékélünk, szeretjük azt, akit éppen megtestesítünk, ezzel együtt az egész világot befogadjuk, szeretjük, újra tudjuk csodálni az esőcseppeken megcsillanó napfényt, érezzük, hogy egy varázslat befogad minket, átölel a fény, a szeretet, amely bennünk van, csak engednünk kell feltörni saját magunkból!

Az egész Univerzum a mienk, egyetlen csepp vagyunk ebből a fantasztikus egységből. Nem akarunk senki másra hasonlítani, nem akarunk kitűnni, elválni, elkülönülni, boldog mosollyal nyugtázunk mindent, mert tudjuk, így kell lennie, az életben semmi sincs véletlen, az élet – élet, minden szomorúságával, kihívásával, titkával, küzdelmével együtt.  Nekünk csak annyi a feladatunk, hogy éljük, súlytalanul létezzünk, boldogan nevessünk, sírjunk, ha kell, menjünk, ahová menni akarunk, kövessük, és valósítsuk meg az álmainkat, - és szabadon válasszunk a végtelen sok út közül…