Miért nem teljesülnek a vágyaink?

 

Miért nem teljesülnek a vágyaink, céljaink?

 

 

Van úgy, hogy szinte szellők szárnyán repülök, mert minden kívánságom teljesül, és persze voltak napok, amikor sebeimet nyalogatva egy sarokban reszkettem – no persze mindezt fejben, gondolatban, érzésben éltem át.

Feltettem magamnak a kérdést, ha az vagyok, amit gondolok magamról, akinek tartom magam, akkor miért van az, hogy egyik kívánságom teljesül, a másik meg nem? Pedig minden alkalommal pozitívan álltam hozzá, pontosan, világosan megfogalmaztam a célt, elvártam, meg is köszöntem, és éreztem a hálát is hozzá. Persze, ma már tudom, mikor fog teljesülni, mert ismerem azt az érzést, amikor biztosan tudom, hogy az enyém lesz, és amikor csak szeretném, de mégsem kapom meg az élményt. A kérdéseimmel nem maradtam egyedül, sokan kérdezték tőlem ugyanezt…

A sok - sok tapasztalat után csoportosítottam az okokat.

A vágyaink akkor nem teljesülnek, ha az erősnek hitt HIT - ünk mellé társul egy falatnyi kétség is "tudat alatt", amivel megakadályozzuk, hogy teljesüljön az álmunk, mert az a kétség merül fel bennünk, hogy túl nagy a kérés, úgysem teljesül, túl önző, és teljességgel hihetetlen… (vagy csak egy kicsit hihetetlen)

Ez az egyetlen cseppnyi kétség meg is tudja torpedózni a szépen felépített, valósnak vélt hitünket! Tulajdonképpen, ami nem valósul meg, az azért van, mert az a bizonyos valósnak hitt hitünk egy jó nagy adag hitetlenséget fed, erőnek erejével akartunk, elvártunk, de nem volt meg tisztán az érzés. Tehát hiába próbáljuk meg a pozitív gondolkodás álarcát ölteni, ha mélyen legbelül kételkedünk, és nem tartjuk elérhetőnek a célt, vagy túl nagynak ítéljük meg, vagy nem érezzük rá méltónak magunkat. (valami azt súgja)

Nagyon szerettem volna egyszer elérni valamit, de mindig odagondoltam, csak úgy csendben, csak úgy magamban: „Túl nagy a kérés, túl önző vagyok, túlzás, beképzeltség, nagyra törő”, és hasonlók.

Miért? Azért mert kételkedtem önmagamban, és az erőmben, azt hittem, túl kicsiny porszem vagyok ahhoz, hogy mindezt megkaphassam! A hatalmas óceánnyi hitemet megmételyezte egyetlen cseppnyi kétely… Amint ezt sikerült őszintén feladnom, már abban a pillanatban teljesült a kívánságom!

(Tudod, arra gondoltam, mit gondolnak majd rólam mások, meg hasonlók.)

De kit érdekel? Hiszen, nem másokért élek, hanem elsősorban önmagamért, és ha én jól érzem magam, akkor tudom a másik embert ugyanerre bíztatni! (Itt egy egészséges önbizalomról beszélek, nem önhittségről, beképzeltségről)

Szóval ezen felismerésem után egyszer csak gondolatban felálltam, ledőltek a falak, szinte „láttam”, és azt mondtam magamnak:

„Miért ne érhetném el, amit akarok? Miért ne? Hiszen ebben az életben csak egyszer, egyetlen egyszer lehetek Brátán Erzsi, és ezt maximálisan ki kell használnom! Azért vagyok itt!

Élvezzük ki, hogy végtelen szabad akaratunk van ebben az életben! Cseppnyi kis agyunkkal szinte felfoghatatlan, hogy tényleg azok lehetünk, amik szeretnénk lenni, ebben senki más, csak önmagunk tudjuk önmagunkat megakadályozni!

Mert mi a miénk? Mi az enyém mindenből?

Az a boldog pillanat, csak az az érzés, amit átélek közben! És ez nagyon fantasztikus! Amikor szárnyak nélkül repülök, és érzem, tudom, jó úton haladok, mindent megkaphatok, amit akarok – határ a csillagos ég!

Mit számít a sok minden, a tehetségtől kezdve az akármilyen juttatásig, anyagi javakig, a hatalomig, stb. semmi sem az enyém, amit majd magammal vihetek, csupán az érzéseim! Azok az enyémek, és csak akkor tudok szárnyalni, ha hiszek önmagamban, a szabad akaratomban, és abban, hogy BÁRMIT elérhetek, amit akarok! Csupán szeretetre, hálára, és hitre van szükségem mindehhez…

Higgy magadban, rendíthetetlenül, valósítsd meg az álmaid, MOST! Ebben a pillanatban! Csak ez a pillanat a tiéd, az enyém!

(Ha hihetsz abban, hogy nem sikerül, akkor abban miért nem hihetsz, hogy igen?)

Az erőnek erejével ragaszkodást kell feladni, amikor őszintén érzed, hogy teljesen mindegy, megvalósul vagy sem, mégis mit számít mindez a hatalmas világ folyásához képest? Attól még ugyanúgy süt a Nap, és feljön a Hold... Ha ezt érzed, és feladod a ragaszkodást, megkapod, mert megengedted magadnak! A hogyant sem szabad megszabni, mert az is meggátolja, ha azon morfondírozol, ezt meg hogyan érhetem el! A hogyant BÍZD az Univerzumra, úgyis úgy lesz, ahogyan lennie kell! VÁRD ki türelmesen, megkapod!

Sokszor, de sokszor úgy valósult meg számomra is valami, amikor már feladtam, és nem érdekelt, de komolyan nem, hogy teljesül, vagy sem… És akkor, amikor már nem is számítottam rá - azonnal TELJESÜLT!

 

  HOL KERESSÜK A BOLDOGSÁGUNKAT? 

(Mindenből van kiút!)

 

Évek hosszú sora alatt rengetegen megkérdezték tőlem, hol keressük a boldogságunkat, mitől lehetünk boldogok a mai világban. Megfigyeltem, illetve csoportosítottam az okokat, amelyeket ilyenkor felhoztak az emberek, miért nem lehetnek boldogok, miért nem érezhetik magukat boldognak.

Miután mindannyian emberek vagyunk, az okok is nagyon hasonlítanak, sok ember ugyanazt hozza fel mentségnek.

- Nézd meg, milyen szegény vagyok, nem tudom fizetni a számlákat, tudod te milyen életem volt eddig?

- Gyermekkoromban zaklatott az apám, italoztak a szüleim, árva vagyok, elhagytak, megvertek, megaláztak, rossz tanuló voltam, csődtömeg vagyok, minden tettem kudarc volt, velem mindenki kibabrált, nem szerettek, és most sem szeretnek, nézd meg, hogy nézek ki!- ezek mind a múltra vonatkoznak.

Apámtól tanultam, - így utólag tudom, már halála után, mekkora bölcs lakott benne… - ő mindig azt mondta:

- Mit rágod magad ezen? Már nem tudod megváltoztatni, megtörtént, vagy nem? Tudsz ellene tenni utólag? Ha nem, akkor lépj tovább! Fölösleges ezen idegesítened magad! - Most jövök rá, milyen bölcs mondás, mekkora élettapasztalat volt ez részéről, amelyet mindannyian megfogadhatnánk…

Valóban megtörtént, utólag nem lehet már megváltoztatni, akkor minek ezen rágódni? Akkoriban azt hittem, nem törődöm, nem érdekli semmi, pedig ő tette jól!

Egyszóval mindannyiunk múltjában vannak olyan dolgok, amelyek miatt aggódhatunk, bennünk lehet a félelem. Akkor soha, senki sem lehetne boldog, ha ezt vennénk alapul, és folyton csak ezen rágódnánk.

A másik negatívum sorozat a jövőre vonatkozik: mi lesz belőlem, mi lesz velem, ha… ki fog eltartani, nem lesz mit enni, mindenütt bűnözés, katasztrófa, globális felmelegedés, éhen fogunk halni… ilyenkor az emberek azt mondják: mitől lehetek boldog? Minek örüljek? Ilyen kilátásokkal?

- Különben is, nézd meg, milyen kövér, sovány, magas, alacsony, beteges, túl szőke, túl barna, ősz, vagy öreg vagyok, mire számíthatok, mi várhat még rám? Ettől legyek boldog? Hát…

Töredelmesen bevallom, évek óta nem nézek TV-t, nem hallgatok rádiót, nem olvasok újságot. Valahogy sohasem tudtak lekötni a híradókban látható katasztrófák, ahol általában csak az a hír, éppen hol hányan haltak meg, melyik repülőgép zuhant le, mi gyulladt ki, robbant fel, mekkora balesetek voltak, hol esett meg a legnagyobb természeti katasztrófa. Egyrészről láthattam volna, mekkora bajban vagyunk, milyen jövő vár az emberiségre, terrorizmus, bűnözés, háború, természeti katasztrófák, balesetek, betegségek, globális felmelegedés, apokalipszis. Másrészről folyamatosan áradnak felénk a reklámok, melyekben újabbnál újabb megvásárolandó termékek ígérik a hamis boldogságot. Ha megvettem, mosolyoghatok, mint a plakátfiú, vagy a szuper csinosra maszkírozott manöken.

Éppen ezért nem nézek, nem hallgatok, nem olvasok soha, mégis minden hír eljut hozzám így is, teljesen képben vagyok a mai világban zajló eseményekkel kapcsolatban, lépten, nyomon belefutok, ez folyik a vízcsapból, a körülöttem élők szájából is. Elég, ha felülök a buszra, erről beszélnek, elég, ha elhaladok egy újságos bódé előtt, ezt látom, elég, ha csak a gyerekeket hallgatom.

Az emberek mégsem boldogok, pedig mindent megvehetnek, megkaphatnak, ha akarnak, ha eleget küzdenek érte. Miért? Miért nem? Kérdezem ilyenkor magamtól.

Arra gondoltam, azért nem, mert a folyamatos rossz hírekkel bombázzák a fejünket, amelyek igen elkeserítőek, hiszen emberek vagyunk, sajnáljuk azokat a társainkat, akik bajba jutottak, megrendül a szívünk, amikor azt látjuk, halljuk, hogy földrengésben éppen több százan haltak meg, elképzeljük, mennyit szenvedhettek a romok alatt. Elképzeljük, mi lenne, ha mindez velünk is megtörténne… Mindezek sötét, félelmetes, kilátástalan jövőt ígérnek számunkra. Ettől lehangolódunk, nem érezzük biztonságban magunkat. Tehetetlennek, kicsinek érezzük magunkat, nem látunk túl saját korlátainkon.

Ennek ellentmondanak a reklámokban vidáman, boldogan ránk mosolygó fiatal arcok. Azt hihetnénk, akkor leszünk boldogok, ha megvehetünk minden terméket, amit reklámoznak. Azt hihetjük, csak akkor lehetünk boldogok, ha éppen úgy nézünk ki, mint a fiatal, vékony, szép, sőt egyenesen gyönyörű reklámarcok.

Mindezek súlyos önértékelési zavarhoz vezethetnek, mert mindig másokhoz hasonlíthatjuk magunkat. Nem tudjuk elfogadni az idő múlását, vagy a kisebb, nagyobb párnácskákat itt - ott a testünkön. Na és a ráncokról, a pattanásokról, a szőrszálakról, meg az ősz hajszálakról akkor még nem is beszéltem.

Sajnos a média igen rossz hatással van a lelkivilágunkra. Sohasem tudunk éppen a jelenben lenni, nem tudunk felébredni, nem tudjuk önmagunkat elfogadni, szeretni. Miért van annyi sok betegség mostanában? Hol keressük a gyökereit? Ha van még érintetlen természet, ahol az emberek nem betegszenek meg a mai civilizációnk súlyos betegségeiben, akkor elkezdjük kutatni, mit esznek.

Folyton az anyagban keressük a megoldást. Megnézzük, mit esznek, hol élnek, megvizsgáljuk a környezetüket. Természetesen mindez jó hatással van az ott élőkre, de nemcsak ez, sőt azt mondanám, sokkal fontosabbak a gondolataik. Ők még alapból tudják, hogy a természet részei, tisztelik a környezetüket, nem vonják ki magukat a hatása alól. Együtt élnek, lélegeznek a természettel, megcsodálják a felkelő napot, a lemenő napot, a felhőket, az állatvilágot. Nem nézik kívülállóként önmagukat, mert tudják, hogy beletartoznak ebbe a csodába. Nem akarnak senki másra hasonlítani, csak önmagukra, ösztönösen tudják, hogy pont olyannak kell lenniük. Önmagukhoz képest szemlélik a világukat. Számtalanszor bebizonyosodott, ha begyűrűzött az ilyen civilizációkba a mi életstílusunk, tudásunk, kis idővel ezután náluk is megjelentek a modern kor betegségei.

Akkor mi a megoldás, és hol kereshetjük a boldogságunkat?

Sokszor az ismerőseim csak nevettek rajtam, gondoltak rólam valamit: „Jó, jó, te csak legyél boldog! (bár nem tudom, minek örülsz annyira, amikor neked is lenne min aggódni…) Vajon én minek örüljek?” Tették fel a kérdést, miközben legyintettek arra, amit mondtam, megpróbáltam elmagyarázni, általában falakba ütköztem, rájöttem, mi magunk akadályozzuk meg a gondolatainkkal, a tetteinkkel, hogy boldogok lehessünk. Görcsölünk a múlton, kesergünk a jelenen, aggódunk a jövőért…

Mivel a civilizáció hatása alól én sem vontam ki magam – eddig - a múlton merengtem, mint olyan sokan, a jövőm pedig sötét felhőkbe burkolózott. Nem láttam értelmét az életnek, nem találtam kiutat. Látható hová vezetett ez a hozzáállás, erről szól a könyvem…

Madách tragédiájának sorait falva már középiskolás koromban reméltem, konkrétan megmondja a végén az élet értelmét. Lehervadt mosollyal vettem tudomásul, az élet értelme a küzdés maga. Ó! Hát csak ennyi? Hát csak ezért élünk? Csak küzdünk, dolgozunk, megszerzünk anyagi javakat, hogy aztán mindent itt hagyjunk, és meghaljunk?

Ennyi egy emberi élet? - Ezt a választ nem tudtam elfogadni… Ettől csak többre vagyunk hivatottak!

Folyamatosan kerestem, kutattam tovább az élet értelmét, azt hittem, majd valaki, majd más megmondja helyettem, megmondja nekem, miért élek én? Miért? Miért pont én, miért pont én vagyok én?

Ma már világosan látom, senki sem fogja megmondani, én miért élek. A titok bennem van, csak én tudom a választ.  Rájöttem, az ilyen életfelfogás csak elidegenít minket igazi önvalónktól, a természettől, és egymástól. Nem függetleníthetjük magunkat az egésztől, ha egyszer a részei vagyunk, beletartozunk! Nem oldhatunk meg mindent az eszünkkel, sokszor a tudás (is) akadály. Másrészt, minél többet tudunk, annál biztosabbak vagyunk abban, hogy semmit sem tudunk!

Gyermekként azt tanították nekünk, azok lehetünk, akik csak akarunk, azzá válhatunk, amivé akarunk, minden rajtunk múlik. Egészen fiatal felnőtt korunkig hittük, így lehet, megvalósíthatjuk álmainkat, mi majd másképp teszünk, nem követjük a hagyományokat, majd szép lassan, ahogy a korlátainkat megtapasztaltuk, feladtuk álmainkat, vágyainkat, céljainkat. (tisztelet a kivételnek) Megtanultuk, hová tartozunk, megismertük a falakat. Mindent egyedül akartunk elérni, mert azt hittük, egyedül vagyunk. Később rájöttem én is, nem vagyunk függetlenek, beletartozunk az emberiség nevű hatalmas egységbe, együtt mindent megoldhatnánk, ha összefognánk, mint egy jó család!

Az ember boldogságra született, nem arra, hogy szenvedjen, ez a mostani feladat, hogy megtanuljuk, hogyan találjunk vissza önmagunkhoz. Legfontosabb, akármilyen szakadék szélén állunk, ha éppen zuhanni készülünk, még vissza tudjunk fordulni, szembe tudjunk nézni önmagunkkal, a tetteinkkel. Nem számít, mit tettünk, vagy mit nem tettünk meg eddig, csak a most számít, hogy a most pillanatának éljünk! Tanuljuk meg szeretni újra önmagunkat, ami elfogadáson, és türelmen alapszik. Nem számít, hol élünk, kik vagyunk, az életben semmi sincs véletlen, hát fogadjuk el, mint tapasztalatszerzési lehetőséget, mint tanulási feladatot, és oldjuk meg! Szeressük, bármilyen pokol is, máris boldogok vagyunk!

Meg kell tapasztalnunk újra, hogy a csodálatos természet részei vagyunk, ugyanolyan gyönyörűek, mint egy szál virág, egy fa, vagy egy kismadár. Ők sem feszülnek meg az életért, fogadjuk el a természetben betöltött helyünket, csodáljuk meg a napot, örüljünk, hogy élünk, élhetünk, legyünk hálásak minden percért. Akkor már érezzük is a boldogságot, felismerjük, hogy a boldogsághoz nem kell semmi, és senki más, csak mi magunk!

Tudjunk örülni a szélnek, esőnek, a szivárványnak, a napnak, a pillanatnak! Ha képesek vagyunk érezni, hogy minden varázslatnak, magának az életnek a részei vagyunk, ha ismét tudunk önfeledten nevetni, és újra úgy létezni, mint egy gyermek, ha már nem számít semmi, nem érdekes, mi volt, nem fontos, mi lesz, a jelen, a most hatalma átölel minket, már boldogok vagyunk. Meghallottuk saját hangunkat, a természet hívó szavát, az ösztöneink hangját. Tudjuk, hogy ránk is szükség van, pont ott vagyunk, ahol lennünk kell, pont olyanok, amilyennek lennünk kell. Nem számít a környezet, nem számít a társ, magányosan is boldogok vagyunk, tudjuk, érezzük, soha nem vagyunk egyedül. Biztosan tudjuk már, nemcsak az emberiség részei, hanem még attól is sokkal többek vagyunk, beletartozunk a végtelen, határtalan Univerzumba, egyetlen piciny porszemcseként a gépezetben, ránk is pontosan akkora nagy szükség van, mint bárki, és bármi másra, csak egy kődarab, csak egy porszem, a világmindenség alapanyagából! Mit számít ehhez képest, hogy most éppen kinek a bőrében létezünk? Bárhol élünk, bárkik vagyunk, nem számít, mert összetartozunk! Elfogadjuk a szerepünket, megbékélünk, szeretjük azt, akit éppen megtestesítünk, ezzel együtt az egész világot befogadjuk, szeretjük, újra tudjuk csodálni az esőcseppeken megcsillanó napfényt, érezzük, hogy egy varázslat befogad minket, átölel a fény, a szeretet, amely bennünk van, csak engednünk kell feltörni saját magunkból!

Az egész Univerzum a mienk, egyetlen csepp vagyunk ebből a fantasztikus egységből. Nem akarunk senki másra hasonlítani, nem akarunk kitűnni, elválni, elkülönülni, boldog mosollyal nyugtázunk mindent, mert tudjuk, így kell lennie, az életben semmi sincs véletlen, az élet – élet, minden szomorúságával, kihívásával, titkával, küzdelmével együtt.  Nekünk csak annyi a feladatunk, hogy éljük, súlytalanul létezzünk, boldogan nevessünk, sírjunk, ha kell, menjünk, ahová menni akarunk, kövessük, és valósítsuk meg az álmainkat, - és szabadon válasszunk a végtelen sok út közül… - itt, és most!

A boldogság az, ha azt tesszük, ami jól esik, amit helyesnek vélünk, ettől elégedettséget érzünk, ennyi elég! Az őszinteség, a szeretet és az odaadás nem adnak mindig boldog perceket, sőt sokszor még nehezebbeket is, de egy biztos, ha mi magunk tudjuk, hogy jó úton járunk, akkor boldogok vagyunk! Ettől több nem is kell!

 

A jó, a rossz és a miért

 

 

Emlékszem, már gyermekkoromban felmerült ez a kérdés bennem: Miért mindig a jókkal történik a legnagyobb baj? Miért?

Ott álltunk szeretett nagymamám sírjánál, akit egy biciklis elgázolt, combnyaktörést kapott, 10 hónapnyi haláltusa után meghalt… Édesanyám máig nem tudta feldolgozni. Miért ő, miért mindig a jók?

- Pedig milyen jó ember volt!

Hányszor mondogatjuk, halljuk ezt másoktól is!

Olyan igazságtalannak tartjuk, olyan elképzelhetetlennek, hiszen azt várjuk el, hogy a jók elnyerjék méltó jutalmukat, a gonoszok pedig a méltó büntetésüket! / lásd még a népmesékben is/ -

Így hát gyermekkoromból hoztam a kérdést magammal, melyre mindenütt kutattam a választ.

Munkám, és életem során rengeteg emberrel ismerkedtem meg. Szeretem az embereket, szeretek velük foglalkozni, beszélgetni, segíteni, ha szükséges. Ennél fogva sokféle típussal hozott össze a sorsom.

Sokszor elcsodálkoztam, hogy az olyan embert, aki mindenkit utált, mindenkivel összeveszett, csak szitkozódni, átkozódni tudott, áskálódott, mindenki orra alá borsot tört, pletykálkodott, nem érdekelte önmagán kívül senki sem, miért nem érnek el olyan bajok, mint azokat, akik mindenkivel kedvesek, mindenkit szeretnek, mindig csak „jók”?

Feltettem magamnak a kérdést: mi a jó, és mi a rossz? A tulajdonságokat külön csoportokba gyűjtöttem. Azonban továbbra sem értettem, hogy mi miért történik? Egyáltalán nekünk tényleg az elfogadott normák szerint kell élnünk, vagy inkább csak hallgassunk saját belső hangunkra?

A rosszakat, gonoszokat mi tarja életben? A gyűlölet?

A jóknak miért kell korán távozniuk? Isten csak a jókat szereti?

Sorakoztak tovább a megválaszolatlan kérdések.

Nem tudom, máig sem, mi az igazság, de egy valamiben már biztos vagyok! Rájöttem közben, hogy a „rosszak”, akik csak saját magukat nézik, csak saját magukra hallgatnak, mindenki más tettét elítélik… Szóval ők szeretik önmagukat! Elfogadják minden tettüket, úgy, ahogy van, mindent, amit elkövetnek, jónak vélnek! Meggyőződésük, hitük szerint élnek, senki más véleményére nem kíváncsiak. Ezért fordulhat elő, hogy sok- sok évet élnek teljesen egészségesen, teljesen jól.

Arra is rájöttem, hogy a mi mércénk szerint van bennük is jó! Senki sem csak jó, és senki sem csak rossz! Mikor omlanak ők össze a többségében „rossznak” ítéltettek? Talán soha, ha életük végéig megmarad a hitük önmagukban, vagy talán egyszer, amikor valamiért úgy veszik észre, vagy úgy tapasztalják, hogy amit eddig tettek nem volt „jó”! Amikor már nem hisznek önmagukban! Amikor összeomlik az addig felépített világuk. Ekkor azonban már túl késő, túl gyors az összeomlás!

A „jónak” tituláltak pedig sokszor megbetegszenek rákban, szívinfarktusban, gyomor -, és gerincbántalmakban, nem is az élet súlya alatt roskadoznak, hanem inkább a vállukra vett teher miatt, hisz folyton azon munkálkodnak, hogy mindenki másnak próbáljanak megfelelni. Azon gondolkodnak, mi a jó, így minden tettüket felülbírálják, és még utólag is rágódnak rajta! Elítélik önmagukat, a saját tetteiket! Valljuk be, hogy a legjobbnak vélt emberekben is van némi ítélkezés, némi „rossz”! Ők ezért bűntudatot éreznek, és igyekeznek elnyomni a saját, rossznak vélt tulajdonságaikat. Nem engedik meg maguknak például a gyűlöletet. A gyűlölet egy emberi érzelem, aminek nem szabad gátat vetni, mert akkor úgy viselkedik, mint a folyó, amit eltorlaszoltak. Egy idő után iszonyú mennyiségű víztömeg torlódik fel a gát túloldalán, majd haragvó, félelmetessé válva minden gátat elsöpör az útjából.  Ha elfogadnánk, hogy a gyűlölet nélkül nem létezik szeretet, akkor nem ítélkeznénk e fölött, szabadjára engedhetnénk, rájöhetnénk, a gyűlölet sem létezik, és nem is gyűlölünk igazán! Itt van a gond, az elfojtásoknál… A „jók” tehát önmaguknak nem tudnak megbocsátani, folyton jobbak akarnak lenni, mint amilyenek valójában, nem fogadják el magukat olyannak, amilyenek, így nem őszinték önmagukhoz! A folytonos önmarcangolás pedig beindít egy folyamatot, mely betegségekhez vezet. (A betegség helyéből következtetni lehet a lelki eredetre, és arra, hogy min érdemes változtatni, mert minden betegség egy üzenet.) A lélek megbetegíti a testet, így figyelmezteti a változtatásra, de akkor sem képesek rá, nem figyelnek a jelekre, továbbra is ítélkeznek, főleg önmaguk felett! Szeretnék elérni, hogy mindig csak jók legyenek!

De pontosan mi is az a jó? Mihez képest? Amikor aztán nagy baj éri őket, összeomlanak, leomlik kártyavárként az addig felépített tapasztalathalmaz, az addigi élet. Azt kérdezgetik, miért? Miért éppen én, Miért, hiszen jó voltam? Miért?

Azért, mert nem azt tették a jók, amit elvártak önmaguktól, nem a saját belső hang szerint cselekedtek, nem álltak ki önmagukért, a véleményükért, hagyták elnyomni magukat. Nem hittek saját tetteikben, mások hite szerint éltek, mások célját próbálták megvalósítani, másoknak próbáltak megfelelni.

Érdemes tehát hallgatni önmagunkra, érdemes szeretni önmagunkat, kiállni magunkért, és a véleményünkért! A mi véleményünk ugyanolyan fontos, mint a másik emberé, attól még ugyanúgy szerethetünk mindenkit, ugyanúgy elfogadhatunk mindenkit olyannak, amilyen, ha bennünk van a megbocsátás, a szeretet, a szeretetteljes emberi kapcsolatteremtő képesség, a segítőkészség, a becsület, az önzetlenség, és a hála érzése!

A legfontosabb szabály, hogy hallgassunk a belső hangunkra, cselekedjünk az első gondolatunk szerint, szeressünk, és fogadjunk el mindenkit, ne aggodalmaskodjunk, ne rágódjunk a múlton, ne támasszunk feltételeket a szeretetért cserébe, engedjük el a múltat, és ha ítélkeztünk, akkor bocsássunk meg magunknak és másoknak. Nem baj, ha megtettük, emberek vagyunk, bocsássuk meg magunknak, legközelebb talán másképp tesszük! Érezzünk hálát, szeressük az életet, fogadjunk el mindent úgy, ahogyan van.

A bölcs csak mosolyog nyugodtan, mert nem ítélkezik, hiszi, tudja, meggyőződése, hogy mindennek így kellett lennie, minden így van jól, ahogyan van! Ami megtörtént, hát megtörtént, nem tudunk már rajta úgy sem változtatni, fogadjuk el!

Fogadjuk el, hogy csak a most létezik, a jövőért sem érdemes előre aggódni, mindig lesz valahogy! Adjuk fel a harcot, a küzdelmet, az élet nem küzdelem, hanem csupa boldogság, amint felismerjük, hogy valóban önmagunkban hordozzuk a Mennyországot is, és a Poklot is, csak tőlünk függ, melyikben akarunk élni! Meghallgathatunk másokat, mindenkit, de nem szabad ész nélkül bigottan követni senkit, mert nekünk kell kialakítani a saját hitünket, saját meggyőződésünket, a saját utunkhoz erre a belső hangra, megérzésre van szükségünk!

Vállaljuk fel az életet, a tetteinket, és önmagunkat! Szeressük meg a Poklot, és máris miénk a Mennyország! Nem könnyű feladat mindez a mai eszünkkel, a neveltetésünkkel, kell hozzá néhány „pofon” az élettől, mire megértjük, mi a fontos, mire megismerjük önmagunkat, egy valódi belső utazás, egy valódi lelki út, mely során megtanulunk hallgatni saját belső hangunkra, mire legyőzzük önmagunkat, és feladjuk a felesleges harcot…

 

HOGYAN ERŐSÍTSÜK HITÜNKET?

 

(Mindenből van kiút!)

 

Egész könyvem arról szól, mindenben csak a hit számít, mindent elérhetünk a hitünkkel, csak akkor gyógyulunk meg, ha hiszünk a gyógyulásban…

Azt azonban senki nem mondta meg nekünk, hogyan kell, hogyan lehet, hogyan érdemes hinni…

A hitet mély meggyőződéssel érezni, tudni kell, de ezt vajon hogyan érhetjük el?

Saját tapasztalatomból azt mondom, a hit megjön idővel, a hitet a sikerek erősítik. Tűzzünk ki egy általunk elérhetőnek vélt célt, és ha sikerült elérnünk, már van egy kis hitünk. Az életünk során, a hétköznapi apró csodák felfedezésével, átélésével egyre erősebb lesz a hit bennünk. Kis lépésekkel, türelemmel, fokozatosan, folyamatosan újból feltámaszthatjuk elveszettnek hitt hitünket, közben senki másra nem szabad hallgatni, csak a saját belső hangunkra, a saját meggyőződésünkre. Minden kis elért siker növeli az önbizalmunkat, az erőnket, a hitünket. Az életbe vetett hitünket, a boldogságunkat, a szeretetünket. Csak azt tegyük, ami jól esik, ami örömet okoz, és akkor sorozatosan ilyen eseményeket vonzunk be az életünkbe az Univerzum legnagyobb törvénye, a vonzás törvénye szerint. Vannak persze olyan dolgok is, amikről azt mondod, hogy akaratod ellenére meg kell tenned! Nos, igen, vannak, akkor, ha már így is úgyis muszáj megtenni, miért nem szereted meg? Fogadd el, engedj, szeresd a Poklot, és azonnal tiéd a Mennyország, mely nem a távoli mennyekben van, hanem benned, ez biztos, mindkettő itt a Földön van, és csak rajtad múlik, melyikben akarsz élni! Saját tapasztalatból mondom! Ha valamit mindenképpen meg kell tenni, tedd meg megnyugvással, szeresd meg! Lehet, hogy elsőre nem sikerül, de ne add fel! Nem számít semmi, és senki, ráérsz! Türelemmel, megnyugvással, elfogadással saját magadnak segítesz! Ha más szemszögből nézed a világot, más szemszöggel élsz, meglátod, a változás megérkezik, és a számodra sokkal jobb eseményeket fogod bevonzani!

A bizonyosság az, ami erősíti a hitet, a saját tapasztalat.

Engedd a változást megtörténni, engedd az ismeretlent életre kelni az ismertben, add meg magad, hagyd, hogy jöjjön, aminek jönnie kell, fogadd el, engedd feltörni bensődből a boldogságot, ami benned van, te magad vagy a saját életed, valóságod megteremtője! Nálad van a kulcs! Fogadj el mindent úgy, ahogyan van, szeress! Ha idáig eljutsz, már nincs szükséged megbocsátásra, mert már nem ítélkezel a világ, és önmagad fölött, nincs szükséged kérdésekre, és válaszokra, csak létezz, csak élj, éld az életed, éld meg a boldogságod!